Szentmártoni János: Pihenő helyett – 2020
El kell találnunk újra önmagunkig – mondja Szentmártoni János költő, a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei részlegének igazgatója.
Korábban azt terveztem, hogy a 2020-as évet egy fél éves pihenővel indítom, hátradőlök, kifújom magam, verseket írok, és átgondolom, hogyan, merre tovább. Kilencévnyi elnökösködés után a Magyar Írószövetség élén rám fért volna. S különben is, átértem a hegy túloldalára, innentől már lefelé visz az út, nem árt, ha az ember jobban beosztja magát, megszabadul a fölösleges terhektől, melyeket a csúcsig cipelt, gyönyörködik a tájban, s igyekszik minél kevesebbet eltékozolni időből, energiából, egészségből. Megpróbál a lényegre figyelni, rendet rakni kívül s belül, hallgatni a csöndet, amit oly ritkán sikerült meghallania a tempó és a hangzavar miatt. De nem jött össze, mert újabb kötelesség szólított el: a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága, amit január óta vezetek s építgetek a csapatommal.
Nemes küldetés, és mondhatni egyenes folytatása eddigi irodalom-közéleti ténykedésemnek. Ha nem is a régi hévvel, hiszen kissé kimerült állapotban ért utol e tisztség, de mindenképp nagy szívvel vetettem bele magam az újabb munkába. Mire azonban belemelegedtünk volna a kollégáimmal, kitört a pandémia, mindent újra kellett tervezni, egyrészt felköltözni az online térbe, másrészt meghúzódni a háttérben, és hosszas előkészületekbe fogni, hogy ha majd elkezdődhet újra a normális élet, már teljes fegyverzetben lássunk hozzá a feladatok elvégzéséhez. Mondanám szívesen, hogy így legalább több időm maradt meditálni, kifújni magam, verset írni, ha mindez igaz volna. Az első hullám idején szinte kétszer annyit dolgoztam, mert még azt az időt is a laptopom előtt töltöttem, amit normális esetben utazásra áldozok lakóhelyem és a főváros között vagy különböző tárgyalásokra. Szinte észre sem vettem, hogy mindeközben kint nélkülem múlt el a tavasz, nem gyönyörködtem fáim virágzásában, nem tettem nagy sétákat a közeli horgásztó körül. Egy kellemetlen derékfájás mindmáig emlékeztet erre az időszakra.
Huh, nem volt könnyű év, na. Mindenki megsínylette, az egész ország, s akik közt évtizedek óta mozgok: írók, színészek, zenészek, könyvkiadók szintén rendkívül nehéz helyzetbe sodródtak, s amennyire csak tudtam, igyekeztem részt vállalni a megsegítésükben. A nyár szinte ellobbant, annyira mozgalmas volt, strandon is csak egyszer jártam a családommal, ősszel meg, mire lendületbe hozhattuk volna magunkat, kezdődött a második hullám, amely mostanság tetőzik.
Nem tudom, hány közösséget, családot vert szét a bezártság, azt sem, hogy hány köteléket, kapcsolatot erősített meg a távollét és a hiányérzet. Csak reménykedhetek abban, hogy mindenkit megtanított vagy rádöbbentett valamire ez az év. S miután elgyászoljuk halottainkat, számot vetünk a pótolhatatlan veszteségekkel, talán még elszántabban és még bölcsebben igyekszünk majd élni, szeretni, tovább építeni ezt az országot. Mert nem csupán édesanyából, hazából is csak egy van.
Kissé szorongok attól, hogy mostantól egy kicsit minden más lesz. Valami új korszak veszi kezdetét. És nem csupán azért, mert még inkább online kommunikációra és problémamegoldásra fogunk berendezkedni, hanem azért is, amit magunk körül látunk. A klasszikus Európa alkonyának talán utolsó szemtanúi vagyunk, forrong és mozgásban van az egész világ. Most kell csak igazán megkapaszkodnunk egymásban. A diktatúrában könnyebb, mert ott ösztönösen is összezár az ember, az elmúlt harminc év meg jócskán fel is borította értékrendszerünket. Ezúttal más a tét, nagyobb a zaj, több a csábítás.
El kell találnunk újra önmagunkig. Ha zárva még az ajtó, türelmesen várni, s amikor nyílik, egy percig sem hezitálni, belépni rajta, s elkezdeni belakni az űrt, amit hiányunk okozott. Az újrakezdéshez sosincs késő, a remény szavatossági ideje végtelen.
A magam részéről Orbán Ottó egyik versének két utolsó sorával zárom eme kurta visszatekintésemet – és majd az évet is. Amikor néha már-már hitemet vesztem, és úgy érzem, abbahagyom, mert nincs értelme a küzdelemnek, versekbe kapaszkodom. Ajánlom mindenkinek. Ezt a verset, amelynek záró soraival búcsúzom, és kívánok áldott ünnepeket, békében és egészségben gazdag új esztendőt, azért szeretem, mert azt üzeni, hogy a küzdelem sosem értelmetlen, amit alkotunk, az megmarad, amit teszünk és érzünk, másban is folytatódik, s föladni soha nem szabad, mert minden vég valaminek a kezdete is egyben: „Most kezdődik minden, nincs semmi veszve, / Lobog a cingár láng a világvégi fagyban.” (Dal a fagyban lobogó lángról)
