Táncházak: élményt adó személyes kapcsolatok helyszínei
Sokan megfordultunk már egy-egy jó hangulatú vajdasági táncházban, de vajon azt tudjuk-e mindannyian, honnan ered ez a kulturális jelenség, szórakozási forma? A Vajdaságban vajon mikortól számolhatunk a táncházak létezésével?
A táncház szó jelentése kettős. Egyrészt tánchelyet, másrészt pedig táncalkalmat jelöl. A tánchely, amely lehetett akár zárt helyiség vagy szabad térség, a magyar parasztság körében általában a kocsma vagy ennek udvara volt, régebben pedig a templom udvara, sőt akár egy parasztház is, ahol télen a ház egyik szobájában, míg nyáron az udvaron álló csűrben rendeztek táncalkalmat (Halmos Béla 2006. 8.). A táncházat alapvetően három tényező határozza meg, az említett helyszín, illetve a népzene és a néptánc, amelyek a hagyományos kultúra részét képezték. A folklór más ágaihoz hasonlóan a tánc és a zene hagyományos módon, írásbeliséget nélkülözve öröklődött generációról generációra, szerves részét képezve a táncalkalmaknak is. A falubeliek a helyi táncokat, énekeket és szokásokat gyerekkoruktól folyamatosan tanulták szüleiktől, az idősebb falubeliektől és egymástól is. Ez a folyamat mára már szinte teljes egészében megszűnt, nem is létezik a hagyományos értelemben vett, a kultúra és a mindennapok részének tekinthető élő népzene és néptánc, hiszen magát a népzenét és néptáncot teremtő, azt életmódjával fenntartó és utódaira hagyományozó közösség mára már szinte teljes egészében megszűnt létezni.
A táncházak szempontjából fontos (nép)zene és (nép)tánc szorosan összefüggenek egymással. Tánc szinte nem létezhet zene nélkül. A zenét ugyan lehet tánc nélkül is élvezni, de a táncházi zene például azzal a céllal jött létre, hogy erőteljes, ritmikusan lüktető játékmodorával a táncosokat szolgálja. Valószínűleg azok a legszerencsésebbek, akik mindkettőt tudják művelni. Sebő Ferenc szerint a tánc és a zene olyan viszonyban állnak, mint a beszélt nyelv és az irodalom. Mindkettő ugyanabból az alapanyagból építkezik. A népi kultúra szerves részét képező népzene és néptánc pedig olyan zenei, mozgásbeli köznyelv, amelynek elsajátítására a táncházak voltak a legalkalmasabbak a hetvenes és nyolcvanas években (Abkarovits Endre 2000. 146.). Zene és tánc nélkül nem valósulhat(ott) meg a táncház, de legalábbis egyik vagy másik nélkül nem beszélhetünk teljes értékű táncházról. Vannak ugyan manapság divatos formáik a tánc, a táncoktatás nélküli táncházaknak, ilyen például a „folkkocsma”, a táncházaknak azonban volt eredeti állapotuk is.
Az eredeti táncházakról köztudott, hogy valójában Erdélyből származnak, és a paraszti életben, noha sokféle táncalkalmat találunk, a parasztfiatalok hagyományos és sokáig szinte egyetlen szórakozási formája volt, amely íratlan szabályok szerint működött. Az eredeti táncházakban általában cigány muzsikusok zenéltek, akik nem csak a zenélésből éltek. A táncházak vezetőit, az ún. kezeseket a falu, illetve a falu fiatalságának egy része maga választotta meg. A kezesek választották és bérelték ki a táncház helyszínét, ők fogadták fel a zenészeket, intézték a pénzügyeket, és nekik kellett a rendre is felügyelniük. A fiatalság a helyért és a zenészekért közösen fizetett készpénzzel, munkával vagy terménnyel. Egy adott faluban csak a helyi táncokat táncolták. Ha egy falut vegyes nemzetiségűek lakták, a falubeliek egymás táncait is megtanulták, és közös mulatságon táncolták is, de a saját táncházukban csak a saját táncaikat táncolták. A muzsikusok többsége más falvakban is játszott, így repertoárjukban akár több zenei stílus is szerepelhetett (Halmos Béla 2006. 9–10.). Az eredeti táncházak tehát a hagyományos paraszti kultúra termékei voltak, amelyek szervesen beágyazódtak a mindennapoknak, de főként az ünnepnapoknak s a fiatalok táncalkalmainak eseményeibe.
A falusi közösségek, paraszti társadalmak felszámolódásával szinte egy időben alakultak át az eredeti táncházak – némi túlzással – a maihoz hasonló táncházak formájára. A hagyományos paraszti életforma felbomlása Magyarországon a hatvanas évek végén lényegében befejeződött, míg Erdélyben ez a folyamat a hetvenes években gyorsult fel. Az erdélyi folyamat megemlítése azért is fontos, mert az erdélyi táncházak visszaszorulása, néhol teljes eltűnése egybeesett a magyarországi táncházmozgalom, a városi táncházak kialakulásával.
„Szerencsére a táncház mint folklore-jelenség és a táncházmozgalom mint folklorizmus jelenség még találkozhattak, és ezért megtörténhetett az ismeretek átadása, kialakulhattak élményt adó személyes kapcsolatok.” (Halmos Béla) Ha mindez nem így történik, talán Budapesten sem szervezik meg 1972-ben az első modern, városi táncházat.
„A városi táncházakat a néprajzi kutatás a folklorizmus nyilvánvaló mintapéldájaként tárgyalja. A folklorizmus fogalma azt a folyamatot jelöli, amikor a parasztság tradicionális folklórjának elemeit, motívumait, alkotásait nem az eredeti esztétikai-társadalmi környezetében használják fel.” (Könczei Csongor)
A modern, városi táncházak és az eredeti táncházak lényegüket tekintve szinte megegyeznek egymással, ugyanis mindkettőben néptáncot járnak népzenére, szórakozásképpen. Ennek ellenére jelentős különbségeket figyelhetünk meg: más a helyszín, más a társadalmi összetétel. Már nem faluban, falusi közösségben, a hagyományos paraszti társadalomban vagyunk, hanem a városban, heterogén összetételű lakossággal. A városi táncházak fiatalja nem örökölhette szüleitől a hagyományokat – legfeljebb abban az esetben, ha faluról származott, de ritka volt az, aki falusi származása ellenére is ismert bármiféle hagyományt a nagyvárosban –, így egyedül csak a táncházakban sajátíthatta el ezt a tudást, itt ismerkedhetett meg a különböző táncokkal és dalokkal. Mindez maga után vonta azt, hogy szórakozásként csak az tudta ezt megélni, aki elsajátította legalább a táncokat, majd idővel az énekeket is. Ezért hamar megmutatkozott az igény a táncházakban történő oktatásra. Az eredeti táncházakban nem volt oktatás, mindenki odahaza, a szülőktől, nagyszülőktől, rokonoktól sajátította el a megfelelő tudást. A zenészekről is elmondható hasonló. A városi táncházakban nem cigányzenészek, hanem olyan folklórkedvelők muzsikáltak, akik a megfelelő tudást erdélyi gyűjtőutak alkalmával, az ott élő muzsikusoktól sajátították el, többségük autodidakta módon. A táncházak szervezésében rendszerint a zenekarok tagjai, illetve a táncoktatók vettek részt. Erdélyben szóbeli megegyezés útján béreltek helyszínt, míg Budapesten és általában Magyarországon írásbeli szerződést is kötöttek, hisz egy-egy állami kézben lévő kultúrház adott helyet a táncházaknak. Ebben is különböztek az eredeti táncházaktól, és abban is, hogy az erdélyi táncházaktól eltérően egy-egy táncház alkalmával nemcsak egy adott falu vagy dialektus táncait táncolták, hanem többféle táncrend váltotta egymást (Halmos Béla 2006. 10.). Idővel. Mert azt tudjuk, hogy kezdetben szinte csak széki, esetleg mezőségi és dunántúli táncokkal találkozhattak az érdeklődők. Mindezt megerősíti az első budapesti táncház is, amelyet Táncház úgy, mint Széken címmel rendeztek meg 1972. május 6-án.
A városi táncházak elterjedése egész mozgalommá nőtte ki magát, a mai napig a táncházmozgalom fogalmával illetik. A magyarországi hulláma – néhány év késéssel – nemcsak a bölcsőjének számító Erdélybe jutott el, hanem a Kárpát-medence más magyarlakta területeire is.
A Vajdaságban a hetvenes évek második felétől érződött a táncházmozgalom hatása. Az első táncházat Temerinben tartották meg 1981. április 18-án, majd kéthetenként megszervezhették a táncalkalmakat a helyi ifjúsági otthonban. Sokáig egyedüli példaként volt jellemző a temerini táncház, mígnem a nyolcvanas évek második felétől Topolyán is próbálkoztak állandó táncházak elindításával. Ezek a táncházak Újvidéktől Szabadkáig, Topolyától Adáig vonzották és összehozták a fiatalokat. A biztató kezdeményezéseknek azonban a délszláv háború véget vetett, és a kilencvenes évek elejére villámgyorsan szétzilálta az időközben politikai okok miatt folkklubra átkeresztelt táncházat és annak zenekarát. A táncházas élet valamelyest a kétezres évekre állt helyre, onnantól kezdve pedig megannyi változást, sikert és kudarcot élt meg napjainkig. A Vajdaság esetében érdemes volna feltárni teljes történetét, ez nemcsak kultúrtörténeti vagy táncantropológiai szempontból volna fontos, hanem hogy megismerjük, megértsük, miként befolyásolhatták a táncházak a vajdasági néptáncos és népzenészközösség(ek) alakulását, fejlődését napjainkig.
Az eredeti és a városi táncházakról tehát elmondható, hogy lényegüket tekintve azonosak: szórakozás céljából népzenére néptáncot táncolnak a résztvevők. Ha azonban mélyebbre tekintünk, különbözőségük gyakorlatilag minden szinten megmutatkozik. A helyszín, a résztvevők, a szervezők, a zenészek, a táncok-zenék mind más jellegűek, de akár régiós különbségeket is fellelhetünk, ha még mélyebbre tekintünk. Új elemek kerülnek be, alakulnak át, szűnnek meg létezni az évek folyamán, és talán ami a legszembetűnőbb különbség az eredeti és a városi táncház között, az az, hogy a megfelelő tudást is másképp kell elsajátítani. Arról azonban nem szabad megfeledkeznünk, hogy mindegy, melyik táncháztípusról van szó, mindegyik meghatározó erővel bír, hiszen identitást erősítő és közösséget építő kulturális jelenség. A városi táncházak megismerését, megértését még izgalmasabbá teszi az, hogy kialakulásának körülményeit a társadalmi, kulturális és politikai háttér is nagyban befolyásolta. Fejlődésének történetét is, valamint azt, hogy ma milyen táncházakba járhatunk, nagymértékben meghatározták ezek a tényezők.
Felhasznált irodalom:
Abkarovits Endre: Népzene, néptánc, táncházmozgalom az ezredforduló előtt. In Távol Betlehem. Az egri Kálnoky László Társaság antológiája. Eger, 2000
Halmos Béla: A táncházmozgalomról. In Sándor Ildikó szerk.: A betonon is kinő a fű. Tanulmányok a táncházmozgalomról. Budapest, 2006, Hagyományok Háza
Jávorszky Béla Szilárd: A magyar folk története. Budapest, 2013, Kossuth Kiadó – Hagyományok Háza
Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.
