Terítéken a méhecskék
„Ha kipusztulnak a méhek, négy évre rá az emberek is követik majd őket.” Ezzel a mondattal indít Markus Imholf Oscar-díjra jelölt, különleges tudományos-ismeretterjesztő filmje, A méhek világa (More Than Honey, 2012). A baljós gondolat egyesek szerint Albert Einsteintől származik. Nem tudtam ellenőrizni, vannak, akik vitatják, viszont nagyon sokan idézik. Van benne igazság, hiszen az általunk elfogyasztott élelmiszerek nagy része a méhek beporzásától függ. És a méhek bajban vannak. Az elmúlt években méhek milliói tűntek el a Föld színéről. Ha tehát a kis állatok pusztulása tovább folytatódik, az a bolygó egész élővilágára, így az emberiségére is hatással lesz.
A magyar nép régen tudja ezt, ezért különlegesen, angyali kedvességgel beszél a méhecskékről. Igen, a méhecskékről és nem a méhekről! Van ugyanis nyelvünkben néhány szó, amelyet jobbára csak kicsinyítő képzővel mondhatunk. Ilyen a méhecske is. Egy méhész nyilatkozik a rádióban, és azt mondja: „gyűjtőképes méhecske”. Ugye, milyen kedves? Saját emlékem is van. Székesfehérvárról utaztam Budapestre. A vonat fülkéjébe, ahol ültem, egy idősebb asszony és egy nála fiatalabb férfi kéredzkedett be, minden helyet telerakva méhészfelszerelésekkel. Elnézést kértek, hogy az ablakhoz szorítottak. Kiderült, hogy egy méhésztalálkozóról indultak hazafelé. Az asszony, tapasztaltabb méhész lehetett, tanácsokat adott a fiatalabbnak. Hogy hogyan teleltesse a méheket. Mi legyen, ha gyenge a család, beteg az anya. Ilyen szavakkal ismerkedtem: bölcsőmentés, álcázás, hálós, kasos méhészet, kaptárléc.
Beszélgetésükből kiderült, hogy mindketten tanfolyamot végeztek, engedéllyel méhészkednek, hasonlóak a problémáik. Például a szomszédok. Gyakori, hogy panaszt tesznek az önkormányzatnál a méhekre. Hogy azok bepiszkítják az ablakokat, meg hogy a kerti dísztavakra szállnak. Az asszonynak van rá módszere: kis ecetet kell csöppenteni a vízbe, akkor nem szállnak oda. De van szomszéd, aki bosszúból kivágta az akácfákat, sőt mérgezi a méheket. Pedig ő mindenkinek ad mézet ajándékba. S miként magyarázza el, ha nem volnának méhek, nem lenne virág és gyümölcs se. Meg azt, hogy a méhecskének nem lehet megmondani, hová szálljon és hová ne. És hogyan bizonyítsa, hogy a méhecske önmagától nem támad. Mindig úgy mondták: méhecske. Sőt összefoglaló néven is szívesen emlegették: állatka. S ez nekem olyan kedvesnek hatott.
A magyar nyelvben a méhet rendszerint kicsinyítő képzővel említjük, mert szeretjük, tiszteljük. De vajon miért? Pusztán csak az állattartó ember érzelmi megnyilvánulásáról van szó? Az antropológiai nyelvészet szerint szakrális oka is van. A nép szerint a méhecske Jézus testéből lett, sokat dolgozik, ráadásul a katolikusoknál a szertartáshoz szükséges viaszt szolgáltatja. Valamint a magyar nép úgy tartja, hogy a lélegzetlélek az utolsó sóhajjal távozik. Ilyenkor esetleg látni is lehet: pára formájában, vagy galamb, lepke, méhecske alakjában. Igen, így említik ekkor is: méhecske alakjában.
A magyar nyelvben nyelvtanilag kódolt, a méhecskéhez kapcsolódó érzelem tehát jóval több, mint egyszerű viszonyjelölés. Nagyon mély, a világhoz, a természethez kötődő tudás lappang benne, amelyet most a kutatók tudományos megközelítésekkel igyekeznek alátámasztani és népszerűsíteni. A világhálón tíz éve a méhre kétszer, ma már háromszor annyi találat van, mint a méhecskére. A mai arányszám: kb. 1.500 ezer méh : 500 ezer méhecske. Vagyis csökken a méhecskék száma.
Beleolvastam néhány bejegyzésbe. Ilyet is találtam: a méhet nem kellene méhecskének nevezni, mert szúr. Az ősi tudás tehát ma már eltűnőben van. De a szóhasználatunk még sokszor árulkodik.
Szeressük és becsüljük a méhecskéket, valamint a méhészeket!
