Tar Sándor: Vén Ede – könyvajánló
Vékonyka kötetet, Tar Sándor utolsó, már posztumusz megjelent könyve. Az ötven szöveg közül az első 2003. szeptember 13-i keltezésű, az utolsót pedig 2005. január 11-én vetette papírra.
A tragikus, ellentmondásokkal terhes sorsú író három hét múlva már nem volt az élők sorában. Bodor Ádám így ír róla: „Tar Sándor »ott« maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonultak. Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.”
A Vén Ede rövid tárcanovellák sorozata, mégis több annál: hasonlóan az 1995-ben megjelent, A mi utcánk című elbeszélésfüzérhez, már-már regénnyé állnak össze a darabok. Vén Ede, a főszereplő, aki egy Debrecen külvárosában rogyadozó, valamikori nyári konyha lakója, a rendszerváltás előtt nagyüzemi munkás volt, aztán a privatizáció miatt elvesztette állását, s utána csak tengett-lengett. Napjai nagy részét egy Potya nevű kocsmában, „lánykori nevén Rozmaring Presszó” tölti. Alig pirkad, máris a kocsma küszöbe előtt toporog, várja a nyitást, hogy magához vehesse az első kávét „menedzsertablettával”, vagyis egy fél deci rummal. Aki valamelyest ismeri a szerző életét, rögtön sejti, hogy Vén Ede Tar alteregója, aki ugyanúgy szeszgőzös talponállókban töltötte utolsó éveit. Ugyanazzal foglalkozott, mint még élete teljében: figyelt, hallgatta a becsületsüllyesztők vendégeinek beszélgetését, bár ő maga csak ritkán szólalt meg. Vén Ede számára ezek az emberek jelentik a családot, hiszen az otthona sivár, fűtetlen, se kutyája, se macskája, a felesége is elhagyta, s most külön-külön nyomorognak.
Miről esik szó ezek közt a lecsúszott, már csak a saját halálukra váró szesztestvérek közt? Városi pletykák, rémhírek terjednek, nagyhangú, zajos viták folynak, otromba viccek csattannak, mint például ez: „Vigyázz, autóval ne üss el biciklis cigányt, mert lehet, hogy a bicikli a tiéd.” És míg a kocsmában áll az idő, odakint az épülő, fejlődő Debrecenben zajlik az élet, dübörög a kilencvenes évek elejének új világrendje, a kapitalizmus. Erről a tényről a kocsmalakók leginkább a színes hirdetési lapokból értesülhetnek: „Nulla forintért lehet új autóhoz, plazmatévéhez, botmixerhez jutni.” Csupa olyasmihez, amire ezeknek a páriáknak sosem lesz pénzük, és amire igényük sincs. Ők a múltban élnek, ezt a feje tetejére állt világot nem értik és nem szeretik. A régi Debrecenről álmodoznak, amelynek épületeit egymás után bontják le, tüntetik el. A földszintes Debrecen eltűnőben van, csak az emlékek maradnak. A belvárosi kertes ház helyén, ahol korábban tyúkot, nyulat neveltek, most csupa üveg, csupa beton irodaház magaslik. Eltűnt a Kisállomás, de kinőtt a földből egy modern lakópark. A Hatvan utcai temető ösvényeit, ahol Vén Ede kisfiúkorában biciklizni tanult, szintén hiába keresné: hatalmas Tesco magasodik ott a holtak csontjai fölött. Ezen még a pszichiáter sem segíthet, ott amúgy is óvatosan kell előhozakodni a lelki fájdalmakkal, hiszen könnyen megesik, hogy az ember a zárt osztályon találja magát.
De vannak más gondok is. Túl sok mindent kéne észben tartani, ami szinte lehetetlen feladat. A PIN-kód, a tajszám, a vízóra állása, az adóazonosító jel, a vércsoport, már a tulajdon lakcím felidézése is nehézségekbe ütközik. Vén Ede, amikor betöltötte a hatvanat, eldobta a karóráját, azt se tudja már, milyen nap van, milyen hónap, milyen év, milyen kormány, milyen párt van hatalmon. Nem érdeklik ezek a bonyolult dolgok. Nincs is más vigasz, mint hogy a többi alkoholista is boldogtalan, kiábrándult és keserű. Bár ez a hangulat gyakran poénkodásba fullad. Belép a kocsmába valaki, és így köszön: „Szevasztok, kivéve Kulcsárt!” Kulcsárral ugyanis örök haragban van. Vagy itt van Doktor Feri, akit az italmérésben neveztek el Doktornak: „Végzettségét tekintve férfi és női bádogosként mutatkozott be, a lényeg viszont, hogy jártas a jogi ügyekben”, ezért ő jógi doktor, mert valaki szerint régebben jógázott. Az akkoriban hatalomra került szocialista kormányfőről ezt olvashatjuk: „Medgyessy úr a miniszterelnök, és ezt azért kell hozzátenni, mert lehet, hogy van más Medgyessy is, aki például pizzafutár, zongoristahangoló, óvszeres, állatorvosnál malaclefogó…”
Olyan ember is akad a kocsmában, akit a felesége küldött oda, mert otthon csak ül, néz maga elé, és napokig egy szót sem ejt ki a száján. Meg olyan is, aki Miklós, de csak Románnak nevezik, és attól fél, hogy a majdani feltámadás kötelező érvényű lesz, merthogy ő még egyszer erre a nyomorult életre nem kíváncsi.
Az első féldeciig közös jellemzője a Potya vendégeinek a kézremegés, ezért a kocsmáros reggelente decis pohárba tölti a pálinkát, úgy nem löttyen ki. Ezek az emberek nem dúskálnak díjakban, kitüntetésekben, feltalálják tehát a Kossuth-díj bakelit fokozatát, amit majd egymásnak osztogatnak. A legtöbb, amit ebben az életben még elérhetnek, hogy valamelyik gazdag vállalkozó alkalmazza őket kutyasétáltatásra, hogy aztán suttyomban elehessék az ölebecske kajáját.
Estére pedig, amikorra „megfordul az ember szeme, és hátrafelé lát”, már csak egy feladat van: hazatalálni a „minden földi jóval ellátott, sűrű, örökzöld bokor alá”. Így nem csoda, ha életfilozófia gyanánt arra jutnak, hogy „az élet olyan, mint a motor, ha nem megy, be kell rúgni”.
Mindezeken túl mégis van valami melegség ebben a jéghideg világban. A piások odafigyelnek egymásra, végighallgatják a borzongató történeteket, s ha valakinek nem telik cigire, italra, kisegítik. Ennyit adhatnak egymásnak, többet nem.
