Új szemszögből Trianonról

Az évfordulónak lassan vége, de a kutatás folytatódik. Ablonczy Balázs történésszel beszélgettünk.

– Beszéljünk mindenekelőtt a nemrég megjelent könyvéről, az Ismeretlen Trianonról: néhány hónappal a megjelenés távlatából hogyan értékeli, milyen szakmai és piaci fogadtatása volt a könyvnek?

– A piaci fogadtatása nagyon jó volt, sokáig vezette a slágerlistát, és most, öt hónappal a megjelenést követően is benne van a Bookline-on az első tízben a történelemkönyvek közt, úgyhogy mondhatni, elég jól megy. De azért hozzá kell tenni, hogy a járvány nem segített. Ami pedig a kritikai visszhangot illeti, elkezdtek feltünedezni a recenziók, amik általában azért dicsérőek. De például a moly.hu-n olvashatunk negatív kritikákat is, amelyekből persze sokat leráz magáról az ember, de vannak figyelmes olvasók, akik azt kell, hogy mondjam, jogos kifogásokat vetnek fel.

– Mint például?

– Például valaki felvetette, hogy az egymás mellé rakott történetek nem feltétlenül fonódnak mindenütt egymásba. Vagy hogy 10-12 külön esettanulmányként olvasható a mű. Ebben van igazság, még ha nem is értek teljesen egyet. De összességében pozitívan nyilatkoztak róla, a nem éppen jogos kritikákkal pedig együtt lehet élni.

– Én is főleg pozitív visszajelzéseket és kritikákat olvastam róla. De ez azért is érdekes, mert az ember azt hinné, hogy Trianonról már nem lehet újat mondani, eléggé feldolgozott témáról lévén szó. A könyv mégis egy új szempontból tudta megközelíteni a témát: a hétköznapi ember szemszögéből. Mindig lehet tehát újat mondani Trianonról vagy akár bármely más történelmi témáról?

– Persze, éppen ez a lényeg. A történelem- vagy a bölcsészettudományban 20-30-40 évente, de akár gyakrabban újra lehet gondolni témákat, és más megközelítéseket alkalmazni, emellett fokozottan igaz az is, hogy egymás vállán állunk mi, kutatók. A könyvben szereplő állítások tehát részben eredetiek, a saját kutatásaim, részben pedig rengeteg, akár kevéssé ismert kolléga kutatásait is felhasználtam, például muzeológusok, régészek, levéltárosok munkáit. Ezek akár egészen eldugott helyeken jelentek meg, például hadtörténeti, múzeumi évkönyvekben, de úgy gondoltam, hogy nagyon jól beilleszthetők. Sajátnak nevezném például a Gyulafehérvárról vagy a menekültek dolgairól szóló részeket, de vannak olyan elemek is, melyeket a Trianon 100 kutatócsoport tagjai raktak össze, én pedig megpróbáltam úgy összegezni, hogy kevésbé legyen tudományos, és inkább a nagyközönséghez szóljon.

– Ahogy mondta, a történelmi témákat érdemes néhány évtizedenként újra elővenni. Ebben benne van az is, hogy az éppen aktuális trendek szerint interpretáljunk egyes eseményeket, mert lássuk be, a történelemtudományos értelmezésben van szerepe az ideológiának.

– Ez így van, bár én nem szeretem a trendeket, és kimondottan tartózkodom attól, hogy ez most „trendi” legyen. Mindeközben én a művelődéstörténetet és sok más témát is fontosnak tartok, hiszen itt ülünk a művelődéstörténeti tanszéken, ahol mi az emberi kultúra, a magyar kultúra történetével foglalkozunk, de nem gondolom, hogy bármilyen divatos ideológiát bele kellene ebbe szuszakolnunk. Tehát igen, újra kell gondolni a témákat, de azért a magyar történelemírásnak is megvannak a maga hagyományai, és sokan sok mindent letettek már az asztalra – nem mondom, hogy teljesen új, amit én most előhoztam, de van benne egy-két újdonság szerintem. Más kérdés, hogy a bemutatott adatokat, megközelítéseket nem biztos, hogy sokan ismerték, legyen szó akár menekültekről, háborús erőszakról, közellátásról szénhelyzetről vagy a Magyarországot sújtó béke különböző háttértárgyalásairól.

– Kicsit térjünk át a Trianon 100 projektre. Vannak olyan hangok, melyek szerint felesleges ennyire felhánytorgatni a múltat, hiszen ez csak erősíti a „híres magyar pesszimizmust”, az áldozatszerepet. Erről mi a véleménye?

– Én az utóbbi időkben csak elvétve találkoztam ilyen hangokkal, legföljebb kommentszinten, hogy „miért kell mindig a múltról kell beszélni?”, de egy történésznek azt mondani, hogy ne beszéljen a múltról…? Nyilván a múltról fogunk beszélni, mert a múltat kell történelemmé alakítanunk. Trianon kapcsán pedig a 100. évforduló közeledtével jól látszott, hogy ez megkerülhetetlen lesz. A kutatásainkból is kiviláglik, hogy bőven vannak még feltáratlan aspektusai, melyek bemutatása persze lehet, hogy nem lesz óriási kasszasiker, de azért nem árt, ha ezek megvannak. Itt egyháztörténeti, gazdasági, vasúttörténeti vonatkozások, tágabb, közép-európai perspektívák és összehasonlítások vannak, egészen odáig, hogy miért Bécsben kell megnéznünk Bocskai István koronáját: hogyan került oda, hogyan nem került vissza. Egy szó, mint száz, bőven van téma, és nem értek egyet azzal, hogy Trianonnal már nem kell foglalkozni.

– Nem is feltétlenül arra gondoltam, hogy nem kell ezzel foglalkozni, de az, hogy ennyit foglalkozunk vele, csak ezt a pesszimizmust erősítheti.

– Szerintem az nagyon nehezen megragadható, hogy mi mit erősít. De ez a felvetés inkább csak a hétköznapi bölcsködés szintjén él még, az értelmiségi körökben kevésbé. Összességében ezek a gondolatmenetek kicsit lejárt szavatosságúak.

– A Trianon 100 projekt és az év végéhez közelítve hogyan tudná értékelni az egész éves munkát?

– Ez az egész igazából nem is idén indult, hanem már 2016-ban a Lendület kutatócsoporttal, és elméletileg jövő évig eltart. Most ugyan van némi bizonytalanság, de úgy tűnik, hogy a kutatás egy része továbbmehet. Alapvetően elégedett vagyok az eddigi eredményeinkkel, és még van három-négy könyv, ami még ebben a tanévben fog kijönni. Ezek részben okmánykiadások, részben monográfiák, például a magyar külpolitikai gondolkodásról a korszakban vagy a menekültkérdésről. A végére így létrejön egy 10-11 kötetből álló „könyvtár”, ami csak ezzel foglalkozik, és ami szerintem megkerülhetetlen lesz majd a magyar történelemtudományban. Amivel kapcsolatban hiányérzetem van, azok nyilván a konferenciaszerepléseink, amik a járvány miatt mentek a levesbe, és ebben a külföldi konferenciák is benne vannak. Pedig az egy nagyon szép pillanat lett volna, ahogy öt magyar kollégával társszervezőként részt veszünk egy a párizsi Sorbonne-on megrendezett konferencián. A másik, amivel elégedetlen vagyok, az pedig egy szintén rajtunk kívül álló ok, miszerint a külföldi szakmai folyóiratok áteresztési ideje jóval lassabb, mint a magyar, azaz akár több évig is eltarthat, mire egy tanulmány megjelenik. Ez esetünkben azt jelenti, hogy bár már a projekt kezdetén több kutatást is leadtunk külföldön, azok a mai napig nem jelentek meg. Persze meg fognak, de csak valamikor 2022-ben.

– Ennek fényében a külföldi konferenciákat is megrendezhetik később?

– Hogyne! Épp most tartottunk egy háromnapos nemzetközi konferenciát online. Megható volt a résztvevők figyelme és odaadása.

– És vajon itthon sikerült az emberek figyelmét jobban felhívni Trianonra?

– Ezt távlatilag kell szemlélni és értékelni. Körülbelül két-három év múlva fogjuk megtudni, hogy ez a tudás átszivárgott-e, amiben nyilván kulcsszerepe van a közoktatásnak – bár ez tanárfüggő is. Összességében úgy látom, hogy mindenképp volt érdeklődés. Például az Oktatási Hivatal megkért, hogy legyek benne egy országos középiskolai verseny zsűrijében, ahol kitűnő középiskolai tanárokkal együtt összeraktunk egy nagy Trianon-vetélkedőt, ami végül két fordulóban ment le online, a harmadik pedig élőben. Erre nagyon sokan jelentkeztek, vagy 1300 gyerek a Kárpát-medence minden részéről. De a Trianon 100 honlapján és a közösségi médiában az évforduló napjaiban több tízezres látogatószámot tapasztaltunk. Mindemellett rengeteg helyre hívnak előadást tartani sok kollégámmal egyetemben, de elsősorban nem a mi feladatunk, hogy „hirdessük az igét”, hiszen úgysem lesz akkora hatásunk, mint egy több százezer példányban megjelenő történelemtankönyvnek. Szóval nem biztos, hogy a labda nálunk pattog, de az eredmények biztosan itt vannak.

– Ha már a közoktatás, a Trianon 100 program részét képezte az iskolai tananyag bővítése is. Vagy ez nem tartozott önökhöz?

– Most ugyan valóban újraszerkesztik a tankönyveket ötödik osztálytól kezdve, de én nem vagyok része a munkafolyamatnak, tehát nem tudom, hogy a mi kutatásainkból bekerül-e valami. Nyilván fontos, hogy benne legyenek olyan adatok, mint a területi és az etnikai veszteség mértéke, de azt hiszem, a munkánkkal nagyban bővítettük a felhasználható anyagmennyiséget. Így például máshogy értékeljük a gazdasági veszteségeket – gondolok itt arra, hogy nem feltétlenül az elveszített nyersanyagok számítanak, hanem mondjuk a piaci körzetek, a vonzáskörzetek vagy a szétvágott iskolakörzetek, a termelési láncok megszakítása. Vagy fontos a menekültkérdés mélyebb feldolgozása. Hogy ezek bekerülnek-e a tankönyvbe, azt nem tudom. Ez a szerzőkön múlik, de a lehetőség adott.