Zenéi egy másik, titokzatos világból érkeztek
Király Levente a Bud Spencerről és Terence Hillről szóló sikerkönyvei után ismét egy világhíres olasz, Ennio Morricone életébe enged bepillantást legutóbbi, A Maestro című kötetével.
Mi a hasonlóság a három, alkatilag és habitusban jócskán eltérő sztár között? Miként alkotott a XX. század egyik legnagyobb komponistája, és mit gondol a magyarokról? Melyik híresség életét veti legközelebb papírra? Többek között ezekről is beszélgettünk a szerzővel.
– Tavaly év végén jelent meg az Ennio Morricone életéről szóló könyved, aminek szomorú aktualitását az adta, hogy nyáron, 91 évesen elhunyt a Maestro. Mi késztetett a kötet megírására?
– Valóban a halála volt a mérföldkő, ami után eldöntöttem, hogy szeretnék erről a hihetetlenül magas szinten dolgozó művészről könyvet írni, hiszen magyarul még nem jelent meg az életéről hasonló kiadvány. Úgy gondoltam, hogy érdekes lenne a hazai olvasóknak, ha jobban megismerhetnék ezt a kivételes alkotót. Az pedig újabb inspiráció volt, hogy egyébként is nagyon szeretem a művészetét, és 2015-ben találkozhattam is vele egy interjú erejéig.
– Gondolom, az a beszélgetés még nem lett volna elég egy komplett könyvhöz. Milyen egyéb forrásokat használtál?
– Ahogy a többi kötetemnél is, nagyon sok hazai és nemzetközi forrást, leginkább angol és olasz interjúkat, riportokat, híreket dolgoztam fel. Arra törekedtem, hogy minél több eredeti nyilatkozatát szó szerinti fordításban tehessem közkinccsé, mert az olvasók elsősorban Morricone, nem pedig az én véleményemre kíváncsiak. Az életéről szóló szemelvényeket témák köré csoportosítottam, így nem muszáj lineárisan olvasni a könyvet, akár ugrálni is lehet a fejezetek között. Ha valakit kevésbé érdekel a gyerekkora, akkor olvashat például arról, hogy miért és mennyire szerette a magyarokat. Ma már egy életrajzi könyvtől is elvárás, hogy szórakoztató, színes legyen, ezért minél több izgalmas történetet össze akartam gyűjteni róla.
– Érdekes, hogy a korábbi könyveid szereplőihez, Bud Spencerhez és Terence Hillhez hasonlóan Morricone is nagyra becsülte a magyarokat. Van más hasonlóság is közöttük?
– Olyannyira, hogy a Maestro azt is kijelentette: „A szívem Budapesté.” A kultúra fővárosának tekintette Budapestet. Munkái során többször együtt is dolgozott magyar zenei formációkkal, például a győri filharmonikusokkal. Azontúl, hogy mekkora tisztelet övezte őket nálunk, a három olasz híresség abban is nagyon hasonlított egymásra, hogy a magánéletük botrányoktól mentes volt, évtizedekig együtt éltek – Terence Hill még a mai napig együtt van – feleségükkel. Mélyen vallásosak voltak, valószínűleg ez is segített abban, hogy bár a saját területükön mindhárman világhírességgé váltak, meg tudtak maradni szerény, egyszerű embereknek, sztárallűröktől mentesen.
Íme a Terence Hill-könyv
A Zsugabubus – Hihetetlen történetek Terence Hilltől című kötet október vége óta kapható.
– Kutatásaid során milyen embernek ismerted meg Morriconét?
– Egy régi vágású művész volt, rendíthetetlen szorgalommal és a zene iránti alázattal, akinek az élete példaként szolgálhat mindenkinek. Nagyon szegény sorból küzdötte fel magát rengeteg tanulással, gyakorlással, munkával. Igen korán, gyerekkorában elkezdett zenélni, trombitázni, a II. világháború idején éjszakai bárokban lépett fel az amerikai katonák előtt, hogy aztán a tőlük kapott cigarettákat ételre cserélve támogassa a családját. Apja igen keményen fogta, mindig tanulással büntette, amit csak élete végén tudott neki megbocsátani, amikor rájött, hogy minden, amit elért, az apja szigorúságának volt köszönhető. Gyakorlatilag ébren és álmában is folyamatosan komponált, az éjjeliszekrényén például mindig tartott papírt és tollat, hogy ha éjszaka eszébe jut egy jó dallam, azt azonnal le tudja írni. Azt gondolta, hogy zenéi egy másik, titokzatos világból érkeznek. Viszont bármekkora tehetség is volt, azért őt sem szállta meg mindig az ihlet. Ezért úgy tartotta, hogy a zeneszerzés egy százalék öröm, a maradék 99 százalék verejtékes munka. Egyébként meglehetősen szürke, egyszerű élete volt, a saját bevallása szerint egy elefántcsonttoronyban élt, hiszen jellemzően a dolgozószobájában ült, és úgy alkotott. Egyáltalán nem érdekelte az, hogy sztárok között mozogjon vagy hogy a hírnevét díjakkal, elismerésekkel gazdagítsa, csak az számított, hogy a zenéivel értéket adjon át. Az biztos, hogy nem a közvetlensége vagy a vidám, kedélyes természete miatt szerették és tisztelték világszerte, hiszen egy tartózkodó, zárkózott művész volt, aki alázatos szorgalommal dolgozott egészen haláláig.
– Mi a legkülönösebb történeted róla?
– Idősebb korában mániákusan gyűjtötte a szappanokat, az összes szállodai szobából, ahol megfordult, hazavitte őket, több fiókot megtöltött velük. Ezenkívül szenvedélyes sakkozó volt, fiatalon még az olasz válogatottban is benne volt, később Polgár Judittal és Lékó Péterrel is játszott. Ha nem a zeneszerzés irányába indult volna el, akkor sakkozó lett volna, mindig arra vágyott, hogy egyszer sakkvilágbajnok legyen.
– Használta a modern technikákat a zeneszerzéshez? Saját kedvtelésre is írt muzsikákat vagy csak megrendelésre?
– Ő még a régi idők mestere volt, minden elektronikus segédeszközt elutasított, papírra írta le a dallamokat. Viszont nagyon szívesen alkalmazott ritkán használt hangszereket, például szájharmonikát, furulyát, sípot, amelyekkel igen egyedi hangzást tudott létrehozni. Morriconét elsősorban a filmzenéiről ismerjük, bár voltak színpadi darabjai is. Azonban annyi megrendelése volt a mozi részéről, hogy nemigen maradt szabad kapacitása arra, hogy csak úgy hobbiból zenéket szerezzen. Egyébként azt szerette, ha egy filmnél már a forgatás elején bevonták a munkába, és nem a végén adták neki oda a kész felvételt, hogy komponáljon alá zenét. Önállóan dolgozott, de mindig figyelembe vette a megrendelők igényeit, nekik akart megfelelni. Meg persze a közönségnek, arra vágyott ugyanis, hogy filmzenéi önmagukban is megállják a helyüket, és a mozikon kívül is hallgassák őket.
– A három olasz után tervben van már a következő könyved? Tudod, hogy kiről szeretnél írni?
– Egy Jean-Paul Belmondo- és Alain Delon-könyvön gondolkozom, Riválisok címmel. Belmondóval többször volt szerencsém találkozni, a Morricone-kötethez is ő írt ajánlást. Az előző könyvek alanyaihoz hasonlóan neki is igen érdekes és tanulságos az élete: mielőtt filmsztárrá vált, volt ministráns, sírásó, és bokszolt is. Ő szintén nagyon kedveli a magyarokat, például kívülről fújja az Aranycsapat játékosainak nevét. Egy olyan könyvet tervezek, amely az életét nagy pálya- és vetélytársával, Alain Delonéval együtt mutatja be.
