Lassú élet a Ludwig Múzeumban

Dead Web és Slow Life - Fabényi Júlia igazgató a két új provokatív kiállításról.

– Egy kiállítás, ami a jelenbe látott és a jövőbe tapintott. Ez az egyik mottója a Lassú Élet kiállításnak. A jelenlegi helyzetben egyértelmű, de még a járvány kitörése előtt miért érezték ennek a témának fontosságát?

– A Dead Web és a Slow life kiállításunkkal nem évekkel, hanem mindössze napokkal előztük meg a mostani helyzetet. A kiállításra szánt munkák igazolják, hogy a tematika már korábban megérett a művészeknél. A Dead web inkább egy fikciónak a kifejtése, a Slow life pedig olyan kérdésekre keresi a választ, mint a klímakrízis vagy a konzumtársadalom problémái. A közösségi felelősségvállalás, a higgadt konszenzus- és a megoldáskeresés a célja mindkét kiállításnak. Fontos megemlíteni, hogy jelenünkben a művészetre nem a nagy víziók és utópista elképzelések egyfajta moralizáló felvázolása jellemző, hanem pragmatikus kiindulópontból, a matematikailag is modellezhető leendő konfliktusok tudatosítása, és azok kezelése.

– Ha jól értem, ez a mondata a Ludwig Múzeum művészeti vízióját is jelenti?

– A Ludwig Múzeum küldetésének tekinti az aktuális problémákkal foglalkozó, korszerű, minőségében érvényes alkotások bemutatását sokrétű tematika mentén. Ez vonatkozik akár az alkotói folyamatok összetettségének megfogalmazására – amire jó példa a közösségi együttműködésen alapuló művészeti gyakorlatot bemutató programunk –, vagy magára a témaválasztásra, mint amilyen a Slow life is. Amikor történeti anyagot dolgozunk fel, mint például nemrég a vajdasági Bosch+Bosch csoport munkásságát, akkor például az egyéni és a csoportos együttműködést vizsgáljuk, a komplex munkára, az összművészeti tartalmakra igyekszünk fókuszálni. Esetükben még az utópia, a küldetéstudat, az ideológiai rendszerrel való konfrontáció is hangsúlyt kapott.

– Mit takar a Lassú élet – Radikális hétköznapok cím?

A „lassú élet” nagyon aktuális mozgalom. A tárgyi világnak, a környezetünknek a tudatosabb értelmezése, a környezeti és társadalmi adottságok megbecsülése, a minőség keresése a mennyiséggel szemben. A művészetben mindez nem egy síkon zajlik. Ilyen adekváció lehet az életmód – kapcsolódás vagy kitörés – lehetőségének a vizsgálata. Napjaink hallatlanul felgyorsult, gyakran öncélú mobilitásnak és tempójának a visszafogása, és az értékekre való figyelés lehetne a megújulás egyik lehetséges útvonala. A túlzott mobilitás értelmét muszáj felvetni és megkérdőjelezni, mert jelenleg a repülők és a műanyaghasználat a legnagyobb környezetkárosítók.

– Rendszerkritika a művészetben? Izgalmas iránynak tűnik.

– Még izgalmasabb lett volna, ha idejében megnyithatjuk. A Lassú élet kiállítás előre jelzi, mennyi zsákutca van, ami már nem következmények nélküli, és erről el kell mozdulni, irányt kell váltani. Van olyan alkotás, ami 2010-ben, keletkezésekor még egy disztópikus vízió volt, ma meg küszöbön toporgó valóság. Maga a kiállítás szerkesztése is modellértékű, mert nem egy kurátor, hanem egy kurátori kollektíva közös munkájának az eredménye Popovics Viktória alapötlete nyomán.  A kiállítást a virtuális térben egy élő zenei performansszal „nyitottuk meg”. Fizikailag még nem látható, de már sok minden elérhető a projektről egy mikroszájton.

– Ha már disztópia, beszéljünk a The Dead Web - The End című kiállításról is. Amikor megnéztem, az jutott eszembe, most, hogy lelassultunk, lehet, hogy egyszer ez is eljön. Egy időszak internet nélkül...

Az internet megszűnése fikció, ami persze ideiglenesen bármikor bekövetkezhet. Hipotetikusan két irányt vázolhatunk: visszatér a postagalamb, vagy lesz egy újabb eszköz, mondjuk, a teleportálás, ami már nem igényli a netet. Az ember társas lény, és ha a mobilitását fizikai változással nem tudja megoldani, akkor a kommunikációra még nagyobb szüksége van. De egyelőre a pozíciónk internetközpontú, halmozzuk magunkba az információkat, ami nagy százalékban felesleges, és nem vagyunk képesek szintetizálni.

– A tárlatok a változás lehetőségeit kutatják, miközben a valóság is gyökeresen megváltozott körülöttünk.

– Úgy tűnik, a kereteket kell újrarendezni. Októberre tervezett nagy kiállításunk, a hálózatkutatás guruja, Barabási Albert-László Rejtett hálózatok kiállítása ennek a gondolkozásnak a folytatása lesz. A járvánnyal kapcsolatos életmódváltás különösen aktuálissá teszi kérdéseinket. Érdemes újragondolni az egyének és a nagyobb közösségek szerepét a hétköznapokban.

Most mindenhol a szolidaritás üzeneteit látom. De hogy az összezártságban mi történik a házon belül, azt homály fedi. A két irány arra mutat, hogy a szociális kapcsolatokban, az egymáshoz viszonyulásban lesz nagy változás. Ki mer majd kezet fogni? Én már kezdek elborzadni, ha egy filmet nézve azt látom, hogy az emberek megölelik egymást. De igény mindig lesz a haptikus kapcsolatra is. Egyelőre így vagyunk berendezkedve. Ugyanakkor a válság tudatosítja bennünk a változtatás szükségszerűségét.

A mostani helyzet arra is figyelmeztet, hogy a turizmus túlságosan is önállósult és túl nagyra nőtt iparág lett. Azt se feledjük, hogy a szomszédunkban, egy síparadicsomban tört ki a halálos vírus. Az overturism már nemcsak Velence, hanem a pesti Belváros lakóinak a mindennapjait is egyre jobban megnehezíti. Ugyanakkor, ha nincs turizmus, akkor fél Európa összedől, mert a vendéglátástól megannyi szolgáltatásig minden szünetel, és mi is jelentős részben a turizmusból élünk. Meg kellene tehát találni az egyensúlyt, ami a turizmus ösztönzésére és kulturturizmust kiszolgáló nonprofit tevékenység támogatására egyaránt figyelemmel van.

– Ön szerint profitál az egyén, a társadalom a jelenlegi helyzetből?

– Szerintem nagyon sokat. Megéltem Csernobilt, kisebb földrengéseket, de sosem tudtam volna elképzelni egy fejlett higiéniatudatos civilizációban egy ekkora biológiai járványt. Most látjuk igazán mennyire törékenyek vagyunk.