Bartók Béla — A népzene és a modernség találkozása
Egy életmű, amely nem öregszik
Bartók Béla neve ma is pontosan annyit jelent, mint a halálakor: a 20. századi zene egyik tengelypontja. Nem azért, mert kötelező tananyag, hanem mert a műveiben valami nem szűnik meg működni. A Zene húros hangszerekre, ütőhangszerekre és celestára ma úgy szól a hangversenytermekben, mint valami, amiből a por sohasem rakódott le. Ez ritkaság.
Bartók 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson — ma Sânnicolau Mare, Románia — egy kisváros gazdasági iskolaigazgatójának fiaként. Az apa korán meghalt, a fia hat éves volt. Az anya, Voit Paula, zongorát tanított, és a gyermek Béla hamar megmutatta, hogy komolyan kell venni: nyolc évesen már saját darabokat komponált, tíz évesen nyilvánosan zongorázott. Ez a korai produkció szinte minden nagy zenészéletrajzban felbukkan; ami kevésbé hangsúlyos, hogy Bartók nem volt csodagyerek abban az értelemben, ahogyan Liszt az volt. Ő nem a virtuozitást kereste, hanem a gondolkodást.
1899-ben a budapesti Zeneakadémiára vették fel. Ekkor a fiatal Bartók még teljesen a 19. századi romantika bűvkörében élt — Brahms és Wagner volt a mérce. Richard Strauss és a Zarathustra hangzásvilága az 1902-es bécsi bemutató után nagy hatással volt rá. Ezért írta meg 1903-ban a Kossuth szimfoniát: egy programzenei mű, amely a Kossuth-szabadságharc atmoszféráját festi meg. Roppant ambiciózus diákmunka; ma inkább a fejlődéstörténet szempontjából érdekes, semmint önmagáért.
A fordulat 1905-ben következett be.
A népzenegyűjtés: 1905-től
Bartók és Kodály Zoltán 1905-ben kezdtek el szisztematikusan gyűjteni falusi népdalt Magyarország különböző vidékein. Az impulzus részben tudományos volt — Bartók maga is zeneethnográfiának nevezte a vállalkozást —, de a valódi mozgatórugó alkotói: olyan zenei anyagot kerestek, amely nem a 19. századi bécsi-romantikus örökség terhe alatt áll.
Amit találtak, az sokkoló volt. Nem a verbunkos vagy a csárdás — ez utóbbiakat már ismerték, hiszen a cigányzenészek révén a szalonokba is eljutottak —, hanem valami sokkal archaikusabb: pentatonikus dallamok, parlando-rubato énekstílus, szabad ritmus, amelynek semmi köze a metronóm-szabályossághoz. Ezek a dalok nem hasonlítottak semmi olyanra, amit addig kottán rögzítettek.
Bartók fonográffal, kézzel lejegyzéssel és elképesztő türelemmel dolgozott. Az első erdélyi gyűjtőutak után következtek a felvidéki, majd a romániai, bulgáriai, sőt észak-afrikai expedíciók. Összességében mintegy 9000 népdalt és népi dallamot vett fel, azonosított és elemzett — ez önmagában tudományos teljesítmény, a kompozíciótól függetlenül. A Kodály Zoltán és a népzene című írásunkban részletesebben is szó esik arról, hogyan dolgoztak együtt ezen a területen.
A népzenegyűjtés hatása Bartók zeneszerzői nyelvére nem utánzatban nyilvánult meg. Ő nem népdalt dolgozott fel, hanem népdalt szívott magába, és abból épített saját rendszert. A pentatonikus hangkészlet, a disszonancia-tolerancia, a ritmikai szabadság — ezek mind megjelennek a nagy műveiben, de soha nem folklórként, hanem építőanyagként. Az a módszer, ahogyan az ereszkedő dallammenetek bekerülnek a vonósnégyesekbe, vagy ahogyan a bolgár ritmusok a Mikrokozmosz darabjaiban felbukkannak: ez olyasvalaki munkája, aki a népi zenét nem díszletként, hanem alapkőként kezelte.
A főbb művek
A Kékszakállú herceg vára (1911)
Bartók egyetlen operája, és egyben az életmű egyik csúcspontja. Balázs Béla szövegére komponálta — egy egyfelvonasos, szimbolikus dráma a titkok és a féltékenység logikájáról. A zenemű egyszerre modernista és archaikus: a pentatonikus dallamok és a szabad deklamáció a magyaros énekbeszéd hagyományából nőnek ki, míg az orkesztrális textúra a 20. századi zene legsötétebb rétegeit tárja fel. A hetedik ajtó mögötti tér hangzásbeli megjelenítése — az orkeszter hirtelen kiterjedő, ragyogó hangzása — ma is egyike a 20. századi operairodalom leghíresebb pillanatainak.
Az opera bemutatója 1918-ban volt Budapesten. A fogadtatás vegyes volt; sokáig keveset játszották. Ma a világ vezető operaházainak repertoárján van.
A vonósnégyesek (1908–1939)
Hat vonósnégyest írt Bartók, és ez a sorozat a 20. századi kamarazeneirodalom egyik legjelentősebb korpusza. Az első négyes még közel áll a késő romantikához; a harmadik és negyedik (1927–1928) a legszigorúbb, legnehezebben befogadható; az ötödik és hatodik (1934 és 1939) valamelyest engedékenyebb, de semmivel sem kevésbé komplex. A vonósnégyesek tanulmányozása nélkül a 20. századi kamarazene nem érthető meg teljesen — ez nem túlzás, hanem a zenészközösség szakmai konszenzusa.
Mikrokozmosz (1926–1939)
153 zongoradarab hat füzetben, a legegyszerűbbtől a virtuóz szintig. Bartók eredetileg saját fia, Péter számára kezdte írni zongoraiskolának — és az maradt: pedagógiai célzatú sorozat. De a hat füzet együttesen az életmű egyik legszellemesebb, legszórakoztatóbb szeglete. Bolgár ritmus, pentatónia, szabad atonalitás, bartóki humor — mindez megtalálható a kötetekben, meglepő könnyedséggel tálalva. A Mikrokozmosz egyfajta zenei önarcképcsarnok is: mit érzékelt Bartók fontosnak, mi foglalkoztatta, mit tartott a lehetséges hangzásvilágok tárából értékesnek.
Concerto for Orchestra (1943)
Az Egyesült Államokban, betegen, szegénységben írta. A Koussevitzky Alapítvány megbízásából — ez adott számára egy utolsó lendületet. A Concerto 1944. december 1-jén hangzott el először Bostonban, Serge Koussevitzky vezényletével: az előadás hatalmas siker volt, és a mű azóta is az egyik leggyakrabban játszott 20. századi szimfonikus alkotás. Bartók nem érte meg a mű teljes sikerét — egy évvel később meghalt.
A Concerto egyszerre összefoglaló és megnyíló: benne van az életmű minden fontos összetevője, de egy olyan hangon, amely a nagyközönség felé is nyitottabb, mint a vonósnégyesek vagy a Kékszakállú. Ez nem kompromisszum, hanem érettség.
Zene húros hangszerekre, ütőhangszerekre és celestára (1936)
Ha egyetlen Bartók-művet kellene kiemelni, amely a legteljesebben fejezi ki a kompozíciós módszer lényegét, ez lenne az. Négy tételben, két húrorkeszter, zongora, hárfa, celesta és ütőhangszerek számára. Az első tétel egy fúga, amelynek témája az összes szólamot körülveszi, mint egy szimmetriatengellyel — ez a módszer, az arányos szimmetria és a természetes matematikai arányok iránti érzékenység Bartók egyik legmarkánsabb alkotói jellemzője.
Az emigráció és az utolsó évek
1940 októberében Bartók Béla New Yorkba utazott, és sohasem tért vissza Magyarországra. A döntés nem volt könnyű: Bartók mélyen kötődött a hazájához, és a gyűjtőmunka eredményeit sem akarta otthagyni. De a fasizmus terjedése — mind a magyarországi, mind a közeli náci Németország — elviselhetetlenné tette az ottmaradást. 1940 tavaszán még a kiadójával, a Bécsi Zeneakadémiával kötött kapcsolatait is felbontotta, mivel az a náci terjeszkedéssel kötöttségbe kerülő szervek közelébe sodródott.
New Yorkban a Columbia Egyetemen kapott megbízást: a Milman Parry gyűjtemény délszláv népzenei anyagát kellett feldolgoznia. A munka tudományosan értékes volt, de anyagilag alig tartotta el. Bartók és felesége, Pásztory Ditta szolista hangversenyeket adtak némi bevételért, de a kereslet csekély volt. Az 1941–1942-es évek különösen nehezek voltak: a megszokott, európai zenei élettől elvágva, idegen kulturális közegben, ismeretlen kiadókkal küszködve dolgozni — ez kimerítő volt.
1942-ben leukémiát diagnosztizáltak nála. Ettől kezdve az egészségi állapota hullámzott: volt, amikor komolyan dolgozni tudott, volt, amikor hetekig nem volt ereje. Az utolsó évek főbb alkotásai — a Concerto for Orchestra, a Hegedűverseny, a Szólószonáta hegedűre (Yehudi Menuhin megrendelésére), a Viola Concerto töredéke — mind ebből a periódusból valók. A Hegedűverseny és a Concerto a betegség ellenére sem szorul semmilyen magyarázatra: teljes értékű, önálló életmű-darabok.
1945. szeptember 26-án halt meg New Yorkban, 64 évesen. Hamvai 1988-ban kerültek haza Magyarországra — hosszú vita után, politikai akadályokkal, amelyek jól mutatják, hogy az emlékezet körüli küzdelem sosem csak kultúráról szól.
Örökség
Bartók hatása nem egy irányba mutat. A kortárs zeneszerzők számára a dissznanciakezelés, a ritmikai szabadság és az architekturális szimmetria iránti érzékenység a mai napig referenciapont. A zenepedagógiában a Mikrokozmosz az egyik legtöbbet használt pedagógiai anyag a világon. A népzenetudományban a bartóki módszer — a terepen gyűjtött, precízen lejegyzett és rendszerszerűen elemzett anyag — máig mintát ad.
Az UNESCO Világemlékezet Programja 2016-ban Bartók Béla kéziratos anyagát és korai hangfelvételeit felvette a listájára. Ez a kitüntetés azt jelzi, hogy nemcsak zenetörténeti, hanem emberiség-kulturális örökségről van szó.
A Bartók Tavasz fesztivál évente megrendezésre kerül Budapesten — a tematika változik, de a kiindulópontja mindig az életmű valamelyik szelete. A Zeneakadémia, amely Bartók egykori alma mátere és tanári helyszíne volt, ma is az ő nevét hordozza a zenei közgondolkodásban, még ha intézményileg a Liszt Ferenc nevet viseli is.
Ami a legmaradandóbb: Bartók bebizonyította, hogy a periféria nem hátrány. Egy kis nép zenéjéből, archaikus dallamokból, és a 20. századi Európa hangzásvilágával folytatott párbeszédből olyasmit alkotott, ami nem másolható és nem csökkenthető egyetlen stílusra. A magyar zene történetéről szóló áttekintőnkben részletesebben is szó esik arról, hogyan illeszkedik Bartók a tágabb hagyományba.
