Esterházy Péter örökséges — A kortárs próza atyja
Az a mondat, hogy Esterházy Péter a kortárs magyar próza atyja, igaz és elégtelen egyszerre. Igaz, mert az ő munkássága nélkül a következő generációk másképp írnának. Elégtelen, mert az Esterházy-életmű nem előkép és nem iskolaalapítás — inkább egy folyamatos kísérlet arra, hogy a prózából végre igazat lehessen mondani.
A név és a teher
Esterházy Péter 1950. április 14-én született Budapesten. A neve nem közömbös: az Esterházyak az egyik legrégibb és leghatalmasabb magyar nemesi família, amelynek vagyonát és kastélyait a kommunista rezsim elkobozta. Az apa, Esterházy Mátyás, az egykori arisztokrata, egy budapesti üzemben dolgozott fizikai munkásként. Ez a kettős örökség — a cím és a gyár, a múlt és a jelen —, ez az Esterházy-próza egyik alapfeszültsége.
Matematikát végzett a budapesti ELTE-n, 1974-ben diplomázott. Rövid ideig matematikusként dolgozott; aztán abbahagyta, és csak írt. Az első regénye, a Fancsikó és Pinta (1976) nem törte meg a csendet; az igazi kritikai figyelmet a Termelési-regény (1979) hozta meg — ironikus, ironikus, és megint ironikus. Egy ilyen regénnyel 1979-ben, Magyarországon, megjelenni: nem apró dolog volt.
A posztmodern, ahogy Esterházy csinálta
A posztmodern fogalma az irodalomtudományban annyit kopott, hogy szinte üres lett. Esterházy esetében mégis pontos: az ő prózája tudatosan reflektál saját irodalmiságára, idéz, utal, montázsol, és soha nem engedi az olvasót elfelejteni, hogy egy szöveget olvas. De ez nála nem cél, hanem módszer — és a módszer mögött nagyon is komoly erkölcsi kérdések húzódnak.
Az Esterházy-próza alapkérdése: hogyan lehet megírni egy életet, egy történelmet, egy nevet, amelynek súlyát nem lehet egy lineáris narratívába zárni? A sok hang, a sok idézett szöveg, az önreflexió — ezek nem poétikai ékítmények, hanem a komolyság eszközei. Ha az ember komolyan veszi, hogy a múlt nem egyetlen elbeszélés, hanem számos egymást keresztező hang, akkor a forma is ehhez kell alkalmazkodjon.
Harmonia Caelestis — az apák könyve
A Harmonia Caelestis 2000-ben jelent meg — maga a megjelenés eseményszámba ment. A könyv két részre tagolódik. Az első rész, a „Numbered Sentences from the Lives of the Esterházy Family”, tíz évszázad Esterházy-történetét foglalja el rövid, számozott mondatokban, amelyekben minden férfi „az apám”. Ez az eljárás — az apa mint időtlen, ismétlődő figura — egyszerre komikus és filozofikus. Az apák sora nem lineáris; egy neve van, és az örök.
A második rész az apa valódi életrajza: az egykori arisztokrata, aki fizikai munkásként élt, Esterházy Mátyás portréja. Ez a rész személyesebb, szenvedélyesebb, és valahol a legtisztább dolog, amit Esterházy írt. Az apa és a fiú, a régi világ és az új, a név és a tett — mindez összefonódik egy olyan szövegben, amelyet The Independent „posztmodern motetnek, számtalan hangra írt szerzeménynek” nevezett.
A Javított kiadás — a legnagyobb csapás
A Harmonia Caelestis megjelenése után két évvel Esterházy megtudta, hogy az apja — az a Mátyás, akiről az imént rajzolt portrét — az 1950-es és 1960-as évektől kezdve informátori jelentéseket adott az állambiztonságnak. A felfedezés nemcsak személyes volt; irodalmi is: a könyv, amelyet éppen most adott ki, tele volt egy olyan emberrel, akiről kiderül, hogy nem az volt, akinek mutatta magát.
A válasz a Javított kiadás (2002) volt. Ez a könyv — amelynek alcíme: „Melléklet a Harmonia Caelestishez” — párhuzamos olvasásra hívja az előzőt: a bal oldalon a Harmonia Caelestis szövegei állnak, a jobb oldalon az apa jelentéseinek idézései és Esterházy reflexiói. Nem magyarázat és nem ítélet. Inkább szembesülés: ezzel is atyám volt.
A Javított kiadás néhány évvel a megjelenés után már kötelező irodalom több közép-európai iskolában. Nem azért, mert könnyű — mert szükséges. Az a kérdés, amelyet feltesz — hogyan szeretem azt, akiről kiderül, hogy áruló volt? —, nem személyes kérdés. A kelet-közép-európai 20. századi tapasztalat egyik alapkérdése.
Az életmű terjedelme és változatossága
Esterházy Péter összesen mintegy harminc könyvet adott ki. A Bevezetés a szépirodalomba (1986) az életmű egyik csúcspontja, egy a kötet, amely a kisepikáktól az esszéig minden műfajt megmozgat. A Tizenhét hattyúk (1987) mesebetétek és önreflexió. Az Egy kékharisnya följegyzéseiből (1994) feminista perspektívát kísérlet, egy nő hangjával megszólalni — és ez is jellemző: Esterházy sosem tette le magát egy hangnál, egy megközelítésnél.
A sportoló olvasónak ajánlott az Esterházy Péter focicsapata (1993) — egy esszékötet a futballról, amely közben az egész Esterházy-prózáról szól. Esterházy szenvedélyes futballfan volt, és erről olyan szenvedéllyel írt, amelyből kiderül, hogy a sport nála nem ellazulás, hanem a világ megértésének egyik módja.
A betegség és az utolsó szövegek
2015-ben hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála. Az erről szóló szövegek — a Hasnyálmirigynapló, amelyet a Magyar Narancsban közölt — az egyik legőszintébb dolog, amit betegségről és szerzőségről valaha írtak. „Nem akarok hős lenni, és nem is akarok gyáva lenni. Csak azt szeretném, ha a szöveg azt csinálná, amit a szövegektől elvárunk: igazat mondana.” Ez az utolsó Esterházy-program.
Esterházy Péter 2016. július 14-én halt meg. Hatvanhét éves volt.
Az örökség
A kortárs magyar irodalom Esterházy hatásával él — és küzd. Az a generáció, amely a nyolcvanas-kilencvenes években kezdett írni, részben az ő módszerét tanulta: az idézetet, az önreflexiót, a prózavers-határt. A következő generáció, amelyik a 2000-es évektől dolgozik, részben éppen tőle távolodik el — az egyszerűség, a linearitás, a hétköznapi hang irányába. De az a tér, amelyen belül távolodik, Esterházy által van kijelölve.
Egy irodalom attól életképes, ha van mibe belekötni. Az Esterházy-életmű éppen ilyen: bele lehet kötni, lehet vitatkozni vele, lehet tőle eltávolodni. Ez a legjobb dolog, amit egy életmű nyújthat a következő generációnak.
