Kertész Imre — A Sorstalanság és az élete
1975-ben jelent meg egy regény Budapesten, amelyről szinte senki sem vett tudomást. A kritika hallgatott. Az irodalmi élet tudomást sem vett róla. Huszonhét évvel később ugyanezért a regényért irodalmi Nobel-díjat kapott a szerzője. Kertész Imre útja Auschwitz és Stockholm között nem egyszerűen irodalomtörténet — az a kérdés is benne van, hogyan lehet feldolgozni azt, ami feldolgozhatatlan.
Budapest, 1929 — egy gyerekkor a határán
Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten, zsidó polgári családban. Az apa bőrkereskedő volt, a szülők fiatalon elváltak, Imre az anyával élt, majd néhány évet nevelőapja családjánál töltött vidéken. Ez a megtört gyerekkor, a hiányos otthon, a folyamatos átmeneti lét — mindez ott van a Sorstalanságban is, ha az ember tudja, hol keressen.
1944 júniusában, tizennégy évesen gyári munkára vezényelték, a többi zsidó fiúval együtt. Nem sokkal később deportálták. Auschwitzba vitték, majd Buchenwaldba kerülte. 1945 áprilisában szabadult fel a szövetséges csapatok által.
Tizenöt éves volt, amikor visszatért Budapestre. Nem volt otthon, ahová visszatérhetett volna — a szülők külön éltek, a világ megváltozott. Az a pár hónap, amit a táborokban töltött, a következő hat évtized munkájának nyersanyaga lett. Nem azonnal, és nem könnyen.
Az újságíró évek és a csönd
A háború után Kertész újságírónak állt. A Világosság című lapnál dolgozott, de 1951-ben, amikor az újság felvette a kommunista párt vonalát, elbocsátották. Következett két év katonai szolgálat, majd szabad íróként próbált megélni — ami Kádár-kori Magyarországon leginkább fordítást jelentett. Kertész Nietzschét, Hofmannsthalt, Schnitzlert, Freudot, Wittgensteint fordított magyarra. Ez a munka nem mellékes: aki évtizedekig más emberek mondatait alakítja át, az a saját mondatait is másképp hallja majd.
A Sorstalanságon a hatvanas évek elejétől dolgozott. Tizenkét évig írta. Közben semmi más regénye nem jelent meg; a fordítói munkák tartották el. A kézirat 1973-ra készült el, de a Magvető Kiadó visszautasította. Két évvel később a Szépirodalmi Kiadó mégis megjelentette — valószínűleg azért, mert az illetékes szerkesztő nem értette meg igazán, mit tart a kezében. 1975-ben tehát megjelent a Sorstalanság, és visszhangtalan maradt.
A Sorstalanság — miért más ez a regény?
A holokauszt-irodalom hagyományos hangja a megrendülés, a tanúságtétel, a feldolgozás nyelvén szól. Wiesel, Levi, Améry — ezekben az életművekben ott van a horror és a morális tanulság közötti feszültség. Kertész valami egészen mást csinált.
Köves Gyuri, a regény tizenöt éves főhőse, nem hős és nem áldozat a hagyományos értelemben. Megfigyel, alkalmazkodik, és a tábori élet szörnyűségeit ugyanolyan adaptív egykedvűséggel fogadja, mint egy unalmas iskolai napot. Ez az egykedvűség — amelyet Kertész tudatosan épített bele a narrációba — a könyv legmegdöbbentőbb eleme. Nem azért, mert Gyuri érzelmileg tompa lenne, hanem azért, mert az alkalmazkodás az emberi lény alapösztöne. Az Auschwitzba deportált kamasz is megkeresi a túlélés kis rációit, a tábori hierarchia logikáját, a megszokás halvány vigaszát.
A regény ezzel nem mentegeti a rendszert — éppen ellenkezőleg. Azzal, hogy nem szörnyülkedik, hanem megfigyel, Kertész rávilágít arra, ami a legsúlyosabb: arra a mechanizmusra, amely az emberből eszközt csinál, és mindezt lassan, fokozatosan, a hétköznapi alkalmazkodáson keresztül teszi.
A cím — Sorstalanság — nem azt jelenti, hogy Gyurinek nincs sorsa. Éppen azt jelenti, hogy az a sors, amelyet elszenved, idegen maradt tőle; nem sajátja, nem vállalt, hanem ráerőltetett. Kertész egy interjújában egyszer azt mondta: „A Sorstalanság nem a Holokausztról szól. Arról szól, hogyan lehet valamit átélni anélkül, hogy az az ember saját tapasztalatává váljon.”
A trilógia — A kudarc és a Kaddis
A Sorstalanság irodalomtörténetileg egy trilógia első darabja, bár Kertész a három könyvet sosem kezelte egységes tervként. A kudarc (1988) egy középkorú íróról szól, aki rájön, hogy a regény, amelyet írt, kívül áll a megszólítható világ határain — és ez a fajta kudarcba kerülés maga az alkotás. Az önéletrajzi szint itt nyilvánvalóbb: a Sorstalanság évtizedes hallgatása és visszautasításai benne vannak a szövegben.
A Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) a trilógia záródarabja, és a legintenzívebb. Az elbeszélő egy hosszú monológban magyarázza meg egy el nem született gyermeknek, miért nem hívhatta életre. Nem az apa alkalmatlanságáról szól — a Holokauszt utáni világ alkalmatlanságáról szól az újrakezdésre. „Nem, feleltem, és azon nyomban éreztem, hogy e nemmel egész lényem, az összes sejtjeimnek ez az együttes nemet mondása mélyen, nagyon mélyen megigaz.” Ez a mondat pontosan mutatja Kertész prózájának ritmusát: a gondolat kibontása, visszacsatolása önmagára, majd a végső lecsupaszítás.
A Nobel-díj — 2002
Amikor 2002 októberében bejelentették, hogy Kertész Imre kapja az irodalmi Nobel-díjat — az első magyarként —, a hazai irodalmi fogadtatás egyáltalán nem volt egyöntetű. Néhányan örültek, mások kétkedtek. Volt, aki azt mondta, hogy Kertész nem eléggé „magyar” — ami részben arra utalt, hogy munkái elsősorban Németországban váltak ismertté, ahol a Rowohlt Verlag évek óta terjesztette a Sorstalanság német fordítását. A Fatelessness angol fordítása éppen 2004-ben jelent meg; a regény tehát az eredeti megjelenéstől számítva harminc évet várt az angolszász piacra.
A Svéd Akadémia indoklása szerint Kertész díját „olyan írásért kapta, amely az egyén törékeny tapasztalatát állítja szembe a történelem barbár önkényességével”. Ez a formula jól fogja az életmű lényegét, de valamit ki is hagy belőle: azt a humort, amely Kertész egész prózájában ott van — nem derűs, nem enyhítő, hanem a helyzet abszurditását kiemelő, hideg humor.
Berlin — a második otthon
2001-ben Kertész Berlinbe költözött. A döntés nem volt véletlen: a Sorstalanság Magyarországon évtizedekig marginális mű maradt, míg Németországban az iskolai kötelező olvasmányok közé emelkedett. A német befogadás mélysége, az az igény, amellyel a német olvasók a saját múltjuk megértéséhez Kertész könyvéhez nyúltak, nyilvánvalóan fontosabb volt számára, mint a budapesti irodalmi kánon által kiosztott hely.
Berlinben írta a Felszámolást (2003) és a K. dossziét (2006). Az utóbbi napló- és esszékötet, amelyben Kertész az írás és a túlélés kapcsolatáról gondolkodik. „Auschwitz után nem lehet lírát írni” — Adorno tézise ellen Kertész a saját munkásságát állította bizonyítékként. Nem azt mondta, hogy igen, lehet; azt mondta, hogy muszáj.
Az utolsó évek és a halál
2012-ben Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála. Visszatért Budapestre. Az utolsó nyilvános szövege, a Mentés másként (2011) nemcsak memoár — búcsú is, és rendrakás: egy életmű utolsó szemrevételezése, mielőtt az emlékezet megbízhatatlanná válik.
Kertész Imre 2016. március 31-én halt meg Budapesten. Nyolcvanhat éves volt.
Hatása és helye a magyar irodalomban
A kortárs magyar irodalom Kertész nélkül másképp nézne ki — de ezt nehéz pontosan megmondani, mert a hatás nem közvetlen és nem stílusbeli. Kertész nem teremtett iskolát, nem voltak tanítványai abban az értelemben, ahogy Esterházy prózájának hatása lemérhető a következő generáción. Inkább erkölcsi referenciapont lett: az a kérdés, hogy hogyan lehet irodalmilag felelősen megszólalni a nagy katasztrófák után, az ő munkásságán keresztül vált megkerülhetetlenné.
Dragomán György diktatúraregényei más eszközökkel dolgoznak, más generáció tapasztalatát hozzák — de az a fajta erkölcsi komolysággal párosított irodalmi pontosság, amellyel Dragomán a Fehér királyban dolgozik, szellemi rokonságban áll Kertész módszerével. Nem másolja; de valami lényegesben ugyanazt akarja.
A Sorstalanság ma a 20. századi magyar próza kanonikus darabja. Ez az a könyv, amelyet Magyarországon harminc évig nem olvastak, Németországban iskolai kötelezővé tett, és végül Nobel-díjat hozott. Az az ellenállás, amellyel a Sorstalanság az első megjelenése óta szembesült — az idegenkedés, a hallgatás, a kényelmetlenség —, pontosan mutatja, mit csinál ez a könyv: nem hagy nyugodni, nem ad feloldozást, nem kínál tanulságot. Csak megmutat valamit, amit az olvasó aztán maga visz tovább.
