Dragomán György — A fehér király és a világ
Ha a kortárs magyar irodalomból egy könyvet kellene megnevezni, amelyet a világ valóban elolvasott, az A fehér király lenne. Huszonnyolc nyelven jelent meg, iskolai kötelező lett több országban, és egy marosvásárhelyi gyerek szemszögéből mesél el valamit, amit az olvasók New Yorktól Tokióig felismertek. Dragomán György nem a nagy ívű poétikai forradalom embere — ő a pontos részletek embere, és ez legalább ennyit ér.
Marosvásárhely — az anyag
Dragomán György 1973. szeptember 10-én született Marosvásárhelyen, a romániai Erdélyben. A Ceaușescu-diktatúra utolsó évtizedét gyerekként élte meg: az iskolai rituálé, a hiánygazdaság, a besúgók árnyéka, a szomszédok félszavakban kommunikáló világa — mindez nem elvont történelmi háttér számára, hanem az érzékszervek szintjén tapasztalt valóság. 1988-ban a család átköltözött Magyarországra; Dragomán Szombathelyen érettségizett, majd Budapesten angolt és filozófiát tanult.
Ez a kettős identitás — az erdélyi gyerekkor és a magyarországi felnőttkor — döntő lett az írói szemlélet szempontjából. Dragomán belülről ismeri azt a rendszert, amelyet megír, de a távolság is megvan hozzá. Nem rekonstruálja a diktatúrát; emlékezik rá.
Az első regény és az első siker
Dragomán első regénye, a Démonok (2002) egy már megformált hang jelenlétét mutatta. A könyv nem aratott széles közönségsikert, de a kritika figyelt fel rá: a Bródy Sándor-díjat és a Déry Tibor-díjat is elnyerte. Az igazi áttörés azonban A fehér király volt.
A fehér király 2005-ben jelent meg a Jelenkor Kiadónál. A regény egy tizenegy éves fiú, Djata szemszögéből meséli el a mindennapi életét egy névtelen romániai városban, a diktatúra árnyékában. Az apát elvitték, az anya dolgozik, a nagyapa időnként megjelenik és eltűnik. Djata közben focizik, verekedik, eszik, szeret, fél — és megpróbálja megérteni egy olyan világ logikáját, amely a felnőttek számára sem logikus.
A könyv huszonkét egymástól független, de egymásra épülő fejezetből áll. Ez a szerkezet — amely egyszerre novelláskötet és regény — az egyik legokosabb formai döntés a kortárs magyar prózában. Minden fejezet önálló történet, saját dramaturgiával, saját csúcsponttal. Együtt pedig egy élet képét adják, töredékesen, ahogy az emlékezet működik.
Miért fordítják le huszonnyolc nyelvre?
A kérdés nem retorikus. A magyar irodalom ritkán jut túl a nyelvhatáron — a fordítások száma, a nemzetközi fogadtatás szinte kivételesen ritka esemény. Dragomán regénye áttörte ezt a falat, és érdemes megérteni, miért.
Először: a nézőpont. A gyerekhős perspektívájából megírt diktatúra-elbeszélések erős hagyományra épülnek a világirodalomban — gondoljunk Günter Grass Bádogdobjára vagy Harper Lee Atticus apjára. A gyerek nem érti a rendszert, de pontosan érzékeli annak hatásait: a felnőttek szorongását, a hazugságok mindennapivá válását, a kis árulások mechanizmusát. Ez az érzelmi igazság univerzális.
Másodszor: a stílus. Dragomán mondatai rövidek, konkrétak, szinte brutálisan tárgyilagosak. Nincs magyarázkodás, nincs kommentár. Djata látja, amit lát, és leírja, ahogy látja. A szöveg azzal teremti meg a feszültséget, amit nem mond el — a sorok közötti üres tér a regény valódi szövege.
Harmadszor: az anyag időtállósága. A 20. század diktatúráinak tapasztalata — az önkény hétköznapisága, a félelem normalizálódása, a magánélet és a közélet ütközése — sajnálatos módon nem veszített aktualitásából. A regény külföldi olvasói nem exotikus múltat látnak benne; a saját lehetséges jelenüket.
A fordító Dragomán
Kevéssé ismert, de Dragomán fordítóként is kiemelkedő munkásságot épített fel. Samuel Beckett, Philip Pullman és Irvine Welsh szövegeit ültette át magyarra — ez a hármas önmagában is sokatmondó. Beckett abszurdjának precizitása, Pullman mesélői ereje, Welsh vulgáris vitalitása mind jelen van valahogy Dragomán saját prózájában is, ha az ember figyel.
A fordítói munka nem mellékszál: Dragomán az egyik nyilatkozatában elmondta, hogy számára a fordítás az idegen mondatok testközelből való megismerése — és ebből a közelből való megismerésből tanulta azt a fajta szövegépítő precizitást, amely a saját regényeit jellemzi.
A Máglya — nyolc év után
A fehér király után nyolc évet kellett várni a következő regényre. A Máglya 2014-ben jelent meg, és más típusú könyv, mint az előző. A főhős ezúttal Emma, egy tizenhárom éves lány, akinek a nagymamája meghal, és a halál után nyomozni kezd: ki volt valójában ez az asszony, és miért égette el az életét?
A Máglya is diktatúra-regény, de a perspektíva és a téma más. A fehér királyban a hiány volt a vezérmotívum — az apa hiánya, a normalitás hiánya, az igazság hiánya. A Máglya a titkokról szól: arról, amit a felnőttek a gyerekektől elrejtenek, és arról, amit a múlt a jelenből elrejtve tart. Emma nyomozása egyszerre krimi, családtörténet és politikai esszé.
A könyv külföldön is sikeres lett — az angol fordítás The Bone Fire (Paul Olchváry és Mariner Books, 2018) címmel jelent meg. A kritikák elismerőek voltak, bár néhányan azt jegyezték meg, hogy a Máglya nem ér el A fehér király erejéhez. Ez a fajta összehasonlítás nehezen igazságos: a két könyv különböző kérdést tesz fel, és különböző módszerekkel dolgozza ki a választ.
Az írói módszer
Dragomán ritkán ad interjút, és amikor ad, nem szeret elméleti kereteket adni a saját munkájához. De az egyes megszólalásaiból összerakható valami a módszeréről. A részletek precizitása nála nem stílusbravúr, hanem erkölcsi kérdés: ha egy regény hazug részleteket tartalmaz, az az egész szöveg hitelességét megkérdőjelezi. A marosvásárhelyi gyerekkor aprólékos megfigyeléseit a fikción belül is szigorú ellenőrzés alá veti.
A Kertész Imréhez fűző szellemi kapcsolat nem stílusbeli, de valódi: mindkét szerző a diktatúra hétköznapi arcát mutatja meg, nem a nagy ideológiai összecsapások szintjén, hanem ott, ahol a rendszer az emberek testébe és gondolataiba ír bele. Dragomán generációja már nem a Holocaustot dolgozza fel — a Ceaușescu-korszakot dolgozza fel —, de az a kérdés, hogyan élnek az emberek elnyomás alatt, hogyan tartják meg vagy veszítik el magukat, közös.
Helye a kortárs magyar irodalomban
A kortárs magyar irodalom Dragomán nélkül szegényebb lenne — főként a nemzetközi jelenlét szempontjából. Ő az a szerző, akit az idegen szerkesztők ismernek, akinek a neve referenciapont, ha valaki magyarokról érdeklődik. Ez nem irodalomtörténeti bravúr; ez konkrét kulturális tény, amelynek következményei vannak: A fehér királynak köszönhetően más magyar szerzők könyvei is könnyebben utat találtak külföldi kiadókhoz.
Dragomán a József Attila-díjat 2007-ben kapta meg. A Márai Sándor-díjat 2006-ban. Ezek a hazai elismerések talán kevésbé szimbolikusak, mint a huszonnyolc fordítás — de jelzik, hogy itthon is számon tartják, még ha a nemzetközi befutás árnyékában szoktak emlegetni.
A fehér király az a regény, amelyet el kell olvasni — nem azért, mert kötelező, hanem mert az a fajta emlékezés, amit Dragomán csinál, az, ami az irodalom dolga: megőrizni egy tapasztalatot olyan pontossággal, hogy az idegenek számára is sajátjává váljon.
