A magyar népi zene újjászületése
Mi az, hogy élő hagyomány?
A magyar népzene közel járt ahhoz, hogy valóban múzeumi tárggyá váljon. A 19. század végén a városok gyorsabban nőttek, a falvak kiürültek, az iparosodás feldarabolta a hagyományos paraszti közösségeket, és az a zenei tudás, amely szájról szájra, ünnepről ünnepre adódott tovább, fokozatosan elfogyott. Bartók és Kodály pontosan ezért siettek: érezték, hogy amit gyűjtenek, azt rögzíteni kell, mielőtt visszavonhatatlanul eltűnik.
Mégis: a 20. század végére valami visszafordult. A magyar népzene nem halt meg — hanem újjászületett, más közegben, más közönséggel, de felismerhető hangon. Ez az újjászületés nem állami program volt, hanem amatőr mozgalom; nem intézmény szervezte, hanem emberek, akik érezték, hogy valami hiányzik, és maguk keresték meg.
Miben különleges a magyar népzene?
Néhány zenei jellemzőt érdemes számba venni, mert ezek azok, amelyek a hallgatót azonnal megkülönböztetik az európai klasszikus zene berögzült hangtani elvárásaitól.
Az első a pentatónia: az ötfokú hangkészlet, amely kerüli a félhangokat. Ez a hangzás az archaikus magyar dallamokban — különösen a régi stílusú dalokban — domináns. Aki először hall egy valóban archaikus népdalt, annak az első reakciója sokszor az, hogy valami keleti, de nem idegen. Ez helyes ösztön: a pentatónikus rendszer a Kárpát-medencétől keletre fekvő kultúrákban is meghatározó, ami az ősi kapcsolatokat is jelzi.
A második a parlando-rubato előadásmód: a szabad, a szöveg és a légzés ritmusát követő éneklés, amely nem illeszthető be ütemvonalak közé. Ez az, amit a kóruséneklés a legkevésbé tud visszaadni — a parlando egyéni énekes sajátossága, és az az érzékenység, amellyel a szöveg értelmét a hangsúlyban fejezi ki.
A harmadik a dialektális sokszínűség: a Dunántúl, az Alföld, a Palócföld, Erdély, a Székelyföld, a Moldva — mindegyik régiónak megvan a maga dallamkincse, stílusrétege, hangszerkombinációja. A „magyar népdal” önmagában nem létezik; ami létezik, az erdélyi dudazene, alföldi pásztordal, felvidéki menyasszonysirató. Ezek a variációk nem különböznek egymástól jobban, mint amennyit egy ér különbözik a szomszéd értől, de együttesük alkotja a folyót.
Bartók és Kodály gyűjtése mint alap
Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtőmunkája nélkül a mai népi zenei mozgalom nem létezne — legalábbis nem ebben a formában. A fonográfra rögzített, precízen lejegyzett és rendszerszerűen elemzett anyag tette lehetővé, hogy a következő generációk ne csak emlékezetre, hanem dokumentumra is támaszkodva tanulják meg a dalokat és a játékmódokat.
Bartók különösen fontos volt az erdélyi gyűjtés szempontjából: ő fedezte fel az ún. régi stílusú dallamok rétegét, amelyek a legnehezebben rekonstruálhatóak, mert előadásuk nagymértékben a személyes interpretációtól függ. Kodály a pedagógia oldaláról közelített: hogyan lehet az anyagot továbbtanítani, hogyan lehet az iskolákban élővé tenni. A kettő együtt — a levéltár és a pedagogia — az az alap, amelyre a táncházmozgalom épített.
Nem szabad idealizálni: a gyűjtők is szelektáltak, és nem minden szelekció volt kizárólag szakmai. De az anyag minőségére visszatekintve: amit rögzítettek, az valóban az utolsó pillanatban lett rögzítve. Néhány évtized késés, és a hangfelvételek helyett csak kottás töredékek maradnak.
A táncházmozgalom az 1970-es években
Az első táncházat 1972. május 6-án tartották Budapesten, a Molnár utcai művelődési házban. Tímár Sándor koreográfus és Halmos Béla zenész — ez a két név az, amellyel a mozgalom indulása összekapcsolódik. Az ötlet deceptively egyszerű volt: tanuljon meg valaki autentikus népi táncot, autentikus népi zenére.
Ez 1972-ben radikális gesztus volt. A szocialista kultúrpolitika kedvelt műfaja az ún. „népdalkórus” vagy „néptáncegyüttes” volt — ezek hivatásos vagy félhivatásos produkciók, rendezett koreográfiával, színpadi jelmezes előadással, amelyekből éppen az hiányzott, ami a folklórt élővé teszi: az improvizáció, a közösségi részvétel, a közvetlen testi öröm. A táncházmozgalom ezzel szemben azt kínálta, amit a szó szoros értelmében is jelent: házba gyűlni és táncolni. Mindenki táncolhat, nem kell hozzá különleges tudás — csak hajlandóság.
Az első évek tapogatózóak voltak, de a mozgalom gyorsan terjedt. Új táncházak nyíltak Budapesten, majd vidéken; zenészek utaztak Erdélybe, hogy közvetlenül a hagyomány mai hordozóitól tanuljanak — az egyes faluközösségekben még élő zenészektől, akiket addigra szinte senki nem keresett fel. Ez az „erdélyi forráshoz visszamenetel” az autentikusság garanciáját jelentette, és egyúttal kulturális és emberi kapcsolatot is teremtett az országhatáron túlra.
A mozgalom kulturálisan vegyes közegből toborzódott: fiatal értelmiségiek, diákok, zenészek, táncosok. Ez az összetétel biztosította, hogy ne szűküljön le nosztalgiamozgalommá. A táncházmozgalom egyik legfontosabb hozadéka a zenész-utánpótlás volt: az 1970-es és 80-as évek táncházaiból kerültek ki azok a zenészek, akik ma a népi zenei élet gerincét alkotják.
Muzsikás, Ando Drom és a world music
A Muzsikás együttes 1973-ban alakult, és azóta is működik — ez az együttes a táncházmozgalom legismertebb, leghosszabb életű szülötte. Alapítói között volt Hamar Dániel, Sipos János és Ágnes Birtalan, később Márta Sebestyén csatlakozott énekesként. Mártának a hangja lett az a minőség, amelyen keresztül a Muzsikás hangzása a szélesebb, nem szakmai közönség számára is hozzáférhetővé vált.
A Muzsikás nem populáris könnyűzene és nem is szúk körű folklorisztikus rekonstrukció: valahol a kettő között, a saját súlypontján mozog. Hangszerelésileg hű marad az autentikus előadásmódhoz — hegedű, brácsa, gordon, koboz —, de a repertoár és az előadásmód nem szorítkozik a dokumentum-jellegre. A világ számos fesztiválján léptek fel; az angliai WOMAD-on kétszer is szerepeltek, ami jól mutatja, hol helyezkedik el ez a hangzás a globális world music palettán.
Az Ando Drom más irányba mutat: romungró (magyar cigány) zenei hagyomány, amelyet nem cigányzenész-szalonversenyként, hanem saját hangon szólaltat meg. Az együttes neve romani nyelven „úton lenni”-t jelent; a zene is vándorlást érzékeltet, az európai és közel-keleti hangzások keveredését, amelyek a roma hagyomány alapanyagát képezik. Az Ando Drom hangja egyértelműen nem cserélhető fel semmilyen más magyarsággal — egyedi.
A népi zenei revitalizáció hatása az improvizatív és kortárs zenében is érezhető. Számos jazz-zenész nyúlt vissza a népi dallamok pentatonikus rendszeréhez — ezt a kapcsolatot Bartók is megfigyelte már, amikor az afroamerikai jazz és a magyar népi zene rokonsvonásait elemezte az 1940-es évek elején. Ma a csárdás és a népi tánchagyomány mögötti zene is közelebb kerül egymáshoz a világ szemében.
A mai népi zene
A táncház-mozgalom ma is él: Budapesten és a nagyobb vidéki városokban rendszeresen tartanak táncházi alkalmakat. A budapesti Fonó Budai Zeneház az egyik legfontosabb helyszín; ott rendezik a Téli Táncháztalálkozót is, amely több ezer résztvevőt von be évente. Ez nem nosztalgikus rendezvény — az átlagéletkor nem az, ami egy hagyományőrző rendezvényen szokás.
A fiatal generáció egy része komolyan tanul: népi hegedű, cimbalom, furulya. Vannak, akik Erdélybe utaznak tanulni — ugyanolyan motivációval, mint az 1970-es évek első táncházmozgalmárai. Ez a folytonosság nem szervezett; inkább az a fajta kulturális cserebolyongás, amely nem igényel intézményt, csak érdeklődőket.
A magyar zene egész históriájában a népi hagyomány az a mélységi réteg, amely a többi stílust is táplálja — sokszor anélkül, hogy a hallgató tudna róla. Bartók tudott; Kodály tudott; és ma azok is érzik, akik egy budapesti táncházban először tanulják meg, hogyan kell egy kalotaszegi lassút lépni.
