Az amerikai szerző öngyilkosságtól félti az elitet

Joel Kotkin amerikai egyetemi tanár cikke szerint a kortárs elit politikai balra-tolódása hasonlít a 18. századi francia nemesség öngyilkos rajongására, amikor a francia elit olyan eszméket támogatott, amelyek egyenesen létüket fenyegették. Vajon igaza van?

Tocqueville A régi rend és a forradalom című művében arról az ellentmondásos jelenségről ír, hogy a 18. századi Franciaországban a régi nemesség olyan felvilágosult gondolkodókat és gondolatokat támogattak, akik és amelyek egyenesen az ő létüket fenyegették. A jobboldali irányultságú, ausztrál Quillette magazin szerint ez a jelenség kísértetiesen hasonlít arra, amit a napjainkban láthatunk az elit politikai balra-tolódásával. A legnagyobb multinacionális vállalatok úgy tűzik az úgynevezett progresszív gondolatokat a zászlajukra, mintha muszáj lenne (hiszen kicsit az is). A párhuzam érdekes, de Joel Kotkin, a Quillette szerzője olyan kulturális elemeket kever érvelésébe, amiknek nincs sok köze a témához és így az elgondolkodtató írás néha olyan, mintha az író a baloldali-liberális eszmék terjedése felett bosszankodna. Járjuk is hát körül a Quillette magazin Our Suicidal Elites című cikkét! (Az oldalt egyébként jó szívvel ajánlom az angolul jól tudó olvasóközönségnek.)

Veszélyesen progresszív gondolatok

Egészen az 1970-es évekig a fejlett országokban a felsőbb osztályok természetesnek módon a jobbközép, magántulajdont védő pártokat támogatták. Angliában és Kanadában az elit a konzervatív pártot támogatta, Ausztráliában a liberális pártot (a név megtévesztő, ott ők a konzervatívok), Franciaországban a gaullistákat és az Egyesült Államokban természetesen a republikánusokat. Ez a felosztás az utóbbi évtizedekben azonban átrendeződött, ugyanis napjainkban a leggazdagabbak nagy része a haladónak mondott ideológiákat támogató baloldali pártokat mellett áll ki. A cikk fontos példát is említ: olyan családok, amelyek eredetileg a fosszilis energiahordozókra építették a birodalmukat (mint a Rockefellerek és a Fordok), ma már az alapítványaikon keresztül a demokrata pártot támogatják, ahol többek közt a környezetvédelem is kiemelt helyet képvisel.

A cikk szerint mindez azért van, mert csakúgy, mint a 18. századi Franciaországban, az elit most is elszakadt a tradicionális erkölcsöktől. Kotkin szerint különbség csupán annyi, hogy a régi francia nemesség legalább a család szentségét fontosnak tartotta, ma azonban már ez se számít a leggazdagabbaknak, és boldogan támogatják a klasszikus családmodell lerombolásával fenyegető gender-mozgalmat is. Elég csak olyan reklámokra gondolni, mint a Gilette nagy port kavaró „toxikus maszkulinitás” reklámja vagy a Coca-cola melegeket támogató reklámkampánya.

Mindezek mellett a nagytőke természetesen a bevándorlást is lelkesen támogatja, ami egyáltalán nem meglepő. Amint a technológiák lehetővé tették, a nagyvállalatok az agresszív globalizáció felé fordultak, megkezdődött a kiszervezések sora, elindult a szabad tőkeáramlás a magasabb megtérülés felé, egyre erőteljesebb lett a vámhatárok leépítése. Nem kérdés, hogy a határnélküliség nekik abszolút kedvez.

Érdekes felvetések

Kotkinnak kétségtelenül igaza van abban, hogy az általa emlegetett újbaloldali gondolatok (környezetvédelem, gender-mozgalom és bevándorlás) közül az egyik, nevezetesen a környezetvédelmi törekvések közvetlenül hátrányosan érintik a tőkét. Miközben tény, hogy a környezetvédelem támogatásának a marketing, és a vállalati közkép szempontjából megvan a haszna, azonközben az is tény, hogy az eredményes környezetvédelmi intézkedések számos hátránnyal járnak.

A környezetvédelmi előírások implementálása sokba kerül a vállalatoknak, így a termékeik is drágábbak lesznek, ami csökkenti irántuk a keresletet. A környezetvédelemnek emellett van egy súlyosabb hátulütője is: a dzsentrifikáció. Kaliforniában például (a progresszív gondolkozásmód globális központjában) rettenetesen megnőttek az utóbbi évtizedekben a lakásárak, köszönhetően (többek közt) az energiatakarékossági előírásoknak. A lakhatás drágulásával párhuzamosan a szegénység is ebben az államban a legmagasabb az Egyesült Államokban. Ez a fajta dzsentrifikáció az alsóosztály körében erős felsőosztály-ellenes, antikapitalista érzelmeket vált ki. Mivel Kalifornia az újbaloldali progresszivitás központja, így ott nagyon látványosan vegyül az antikapitalizmus a progresszív gondolatokkal. Ez a jelenség viszont nem csak Kaliforniára igaz. A föld leggazdagabb, legnépesebb városai is hasonlóan melegágyai a futurisztikus utópiáknak, és a lakásárak mindenhol az egekben vannak. Nem meglepő ennek fényében, hogy a cikk szerzője egy kalap alá veszi az újbaloldali gondolkodásmódot az antikapitalizmussal.

Túl merész következtetések

Érdemes azonban Joel Kotkin cikkével kapcsolatban néhány megjegyzést tenni. Azon túl, hogy a lakásárak emelkedése nem vezethető vissza egyedül az energiatakarékossági előírásokra, érdemes azon is elgondolkozni, vajon a szerző által emlegetett ideológiák valóban veszéllyel lennének-e a felső osztályra.

Kétes Kotkin állítása, amikor amellett érvel, hogy azok az emberek, akik ezeket az ideológiákat képviselik, ezektől függetlenül, az antikapitalizmust is erősen támogatják. Másfelől az is erősen kérdéses, vajon a nagyvállalati érdekcsoportok valóban támogatják-e az úgynevezett haladó ideológiákat. A látványos kiállás sokkal inkább tűnik képmutató erkölcsösségnek és marketingnek, hiszen miközben a legtöbb globális nagyvállalat, a pride-hónapot támogatandó, júniusban szivárvány-színűre festi a szociális-média-felületeit, közben azokban a régiókban, ahol a társadalom nem támogatja a melegjogokat (például a Közel-Keleten vagy Oroszországban), nem teszi ezt meg. A nagyvállalati elit szemmel láthatóan piaci alapon áll ezekhez a témákhoz.

Kotkin állításával szemben a bevándorlás a nagyvállalatok számára kifejezetten előnyös. Itt nem pusztán marketingről és PR-ról van szó, a nagyvállalatoknak teljes mértékben érdeke a határok átjárhatósága.

Az újbaloldali eszmék támogatásával inkább azt kockáztatja a nagyvállalati elit, hogy a konzervatív rétegeket fogja magára haragítani. Nagy szerencséjükre a konzervatívok elvetik a baloldaliságot, így itt osztályharctól egyelőre nem kell félniük. Nagyon úgy tűnik, hogy a haladónak tűnő gondolatok támogatása nem szuicid hajlam eredménye, sokkal inkább stratégiai tervezés és kiszámolt marketing következménye. Szó sincs arról, hogy korunk globális gazdasági-politikai elitjét össze lehetne hasonlítani a sokszor valóban rövidlátó 18. századi francia nemességgel.