Természetkárosítás – ezért fontos a jogi szankció
Milliók életét károsító cselekményeket pénzbírságokkal meg lehet úszni.
Ugyan az elmúlt években nagy előrelépések történtek a környezetvédelem terén, nagyon úgy tűnik, hogy ez még mindig nem lesz elég. A fejlett országok kormányai regulációk garmadájával próbálják keretek közé szorítani a környezetszennyezést, azonban ezek áthágásáért még mindig nem lépnek fel kellő keménységgel. Pedig minden okuk meglenne rá.
Élettani hatások
A környezetszennyezés élettani hatásaira az elmúlt években rengeteg kutatás világított rá.
A WHO szerint évente körülbelül 4,2 millió ember hal meg idejekorán a légszennyezéshez köthető megbetegedések miatt (sztrók, szívbetegségek, tüdőrák és egyéb légúti megbetegedések). Ez ráadásul nem is annyira meglepő, hiszen a Föld népességének 91%-a olyan helyeken él, ahol a levegő minősége nem éri el a WHO által meghatározott alsó határt. Ezek a tényezők a fejlett és a fejlődő országokat egyaránt érintik, de a szegényebb régiókat sokkal súlyosabban.
A Quartz magazin cikke szerint 2012-ben (az utolsó elérhető adatok szerint) összesen 8,8 millió ember halt meg a környezetszennyezés okozta élettani hatások miatt (ebből a légszennyezés volt a legfőbb ok). A Blacksmith Institute, a Global Alliance on Health and Pollution (GAHP) és a Green Cross Switzerland (három nem kormányzati szervezet) közösen kiadott tanulmánya szerint ennek a 8,8 millió halálesetnek a 94%-a szegény országokban fordult elő.
Ennek a környezetszennyezési egyenlőtlenségnek két nagyon egyszerű oka van. Egyrészt a technológiai fejlettségnek köszönhetően a gazdag országok egyre inkább maguk mögött tudják hagyni a fosszilis energiahordozókat, és külön iparágakat tudnak felhúzni a hulladék újrahasznosítására is. Másrészt pedig a fejlett országok az elmúlt évtizedekben nemcsak az ipari gyártásukat szervezték ki a fejlődő világba, hanem azzal együtt a környezetszennyezésüket is. Nem véletlenül a világ összeszerelőüzeme, a Távol-Kelet (élén Kínával és Indiával) a világ legszennyezettebb régiója. A fejlett országok ráadásul nemcsak a gyártással járó szennyezést exportálják, hanem a szemetet is. Mindent, amit odahaza nem hasznosítanak újra, azt bizony a szegény országokban dobják ki, tovább károsítva ezzel a környezetet.
A fejlett országok felelőssége, csakúgy, mint a klímaváltozás terén, úgy az azzal szorosan összefüggő környezetszennyezésben is elvitathatatlan. Ahogy azt a szakma tudósai is rendre hangoztatják: a szegény országoktól nem lehet elvárni a „zöldülést”, hiszen ők anyagilag ezt nem engedhetik meg maguknak. A helyzeten nagyban segít, hogy Kína rendíthetetlen gazdasági előretörése nyomán lassan elvárható lesz tőlük is a károsanyag-kibocsátás csökkentése, ami egyből másfél milliárd emberen segíthet. Amíg tehát a fejlett világ arra vár (esetleg segíti is), hogy a szegények felkapaszkodjanak, addig valójában két dolgot tehetnek: minden eddiginél nagyobb hangsúlyt fektetnek a fenntartható fejlődés pénzügyi támogatására (hogy aztán a technológiát a szegényebb országok is elérjék), valamint vasököllel kell, hogy fellépjenek a környezetszennyezés ellen.
Nagyobb retorziót
Nonszensz, hogy milliók életét megkárosító cselekményeket holmi pénzbírságokkal meg lehet úszni. Persze a légszennyezés miatt elég nehéz lenne konkrét felelősöket megnevezni és megbüntetni, azonban meg lehet szabni olyan előírásokat, amelyek korlátozzák a környezetszennyezést, amik áthágásáért aztán súlyos büntetéseket kell kiszabni.
A fejlett országok puha hozzáállását jól szemlélteti, hogy miként is viszonyulnak egy-egy konkrét környezeti katasztrófához. A The Conversation magazin cikke szerint Angliában az elmúlt években rendre rekordokat döntöttek a környezetszennyezés miatt kiszabott pénzbírságok összegei. A jelenlegi rekordot az Egyesült Királyságban a Thames Water tartja húszmillió fontos bírsággal – ami elég nevetséges, hiszen ez az összeg a vállalat kétheti profitjának felel meg. Kicsit komolyabb fellépést mutatott az amerikai kormány a BP olajvállalattal szemben, amely 2010-ben minden idők egyik legnagyobb környezeti katasztrófájáért volt felelős, amikor 4,9 millió hordónyi nyers olajat engedett a Mexikói-öbölbe. Ennek következményként a vállalat 2015-ben egy 18 milliárd dolláros kártérítést fizetett az öböl menti országoknak, valamint 2018-ig már több mint ötvenmilliárd dollárt költöttek a helyreállításokra. Ugyan a vállalat maga meglehetősen megsínylette a katasztrófát, ám addig egyetlen embert sem ítéltek börtönbüntetésre a felfoghatatlan ökológiai károkozások után (nem is beszélve arról, hogy 11 ember belehalt a katasztrófába). A példákat vég nélkül lehetne sorolni, például a vörösiszap-katasztrófát is említhetnénk, amely után legalább a felelősöket börtönbüntetésre ítélték.
A megoldás egyszerű: sokkal súlyosabban kellene büntetni a környezeti károkozásokat. Az ilyen katasztrófák után nemcsak akkor kellene a börtönbüntetésnek felmerülnie, ha emberéleteket is követel az incidens, hanem már pusztán az ökológiai hatás miatt is kiszabhatóvá kellene tenni a letöltendő börtönbüntetést. A konkrét katasztrófákon túl pedig sokkal komolyabban kellene venni az előírások megszegését is. A fejlett országoknak ráadásul nemcsak a saját házuk táján kellene söprögetniük, hanem a vállalatok globális ellátási láncára is elő lehetne írni hasonló rendszabályokat. Amennyiben lehet tiltani a gyermekmunka használatát az ellátási láncban (legalábbis egy bizonyos szintig), akkor a környezetszennyező hatások mérséklését is el lehet várni ugyanitt.
