Az összeomlás tudománya és a félelem heurisztikája

Tudományos alapon közelíti meg az ökológiai összeomlást a francia LeMonde.

Survivalism

A Le Monde szerint a modern, nyugati ember számára a legnagyobb aggodalmat kétségkívül a klímaváltozás okozza. A cikk idézi a Pew Research intézet tavaly nyári felmérését, melyben 14 fejlett ország lakosságát kérdezték, szerintük mi jelenti a legnagyobb fenyegetést ma az emberiségre. A válaszadók hetven százaléka a klímaváltozást adta meg első helyen (az adatok fluktuálnak – az USA-ban hatvan százalék, míg Franciaországban 83 százalék), és csak ezt követték a járványok (69 százalék) és a terrorizmus (66 százalék). Ez a fajta klímaaggodalom vagy – tágabb értelmezésben – az erőforrások kimerüléséből fakadó összeomlástól való félelem a Le Monde szerint viszont közel sem nem új keletű jelenség.

Az aggodalom, hogy az emberiség a megállíthatatlan iparosodás következtében feléli a Föld erőforrásait, ami aztán ökológiai katasztrófához, majd a civilizációnk összeomlásához vezet, egészen az 1960-as, 70-es évekig nyúlik vissza. A Le Monde szerint az aggodalom alapját az 1972-es Meadows-jelentés, eredeti címén A növekedés határai adta, mely a modern társadalom összeomlását a 2010–2020-as évekre tette. A könyvben matematikai modellekkel vezették le, hogy az egyes erőforrások mikor merülhetnek ki. A jelentés jóslatairól azóta látjuk, hogy nemigen váltak be, hiszen például 2008 körülre tették az egy főre jutó ipari kibocsátás maximumának elérését, 2020 környékére az egy főre jutó élelem és szolgáltatások maximumát és 2030-ra a Föld népességének maximumát. A kor emberei ezt persze nem tudhatták, így a jelentés komoly aggodalmaknak adott alapot a 1970-es években. Az emberiség túlélése iránti aggodalom köré szerveződő társadalmi trendet nevezte el John Dryzek és David Schlosberg politológus „survivalism”-nak (túlélizmus?). A kifejezést napjainkban ugyan a világvégére aktívan készülőkre értjük, de az elnevezés eredetileg csak az emberiség túléléséért való közös aggodalmat fejezte ki (politikai aktivizmus nélkül). Ez a trend azonban azóta átalakult, és survivalist alatt ma már kifejezetten azokat az embereket értjük, akik búvóhelyükre élelmet és fegyvert halmoznak fel, miközben készülnek a társadalom összeomlására, és cseppet sem izgatja őket a környezetrombolás vagy a klímaváltozás.

Kollapszológia: pszeudotudományos aktivizmus vagy valódi tudomány?

A modern túlélőkkel ellentétben a kollapszológusok teljes mértékben a környezetrombolásra és a klímaváltozásra alapozzák félelmeiket. A kollapszológia tudománya azt a folyamatot vizsgálja, melyben a Föld éghajlatának radikális változása és a létfontosságú nyersanyagforrások kimerülése miatt a Föld és vele együtt a civilizációnk is lassan elpusztul, összeomlik. A Le Monde szerint a trend úttörői, Pablo Servigne és Raphaël Stevens 2015-ben alkották meg a fogalmat, mellyel Jarred Diamond Összeomlás című könyvére is utalnak.

A kollapszológusok igyekeznek ezt az új területet az akadémiai tudományok sorába emelni. Ezt mutatja, hogy a Science és a Nature tudományos szakfolyóiratokban is jelentek meg kollapszológus cikkek, valamint metodikájukban nagyban alapoznak elismert tudósokra a rendszergondolkodás és a komplex rendszerek területeiről (Norbert Wiener és Neumann János). Mindezek ellenére azonban komoly kritikák is érik a területet, hiszen ez az új tudomány a racionális megismerésen alapuló tudás mellett az intuitív megérzésekből fakadó tudásra is alapoz (többek közt Rudolf Steiner antropozófiájára; e filozófia szerint azontúl, amit a mai tudomány létezőként elismer, sok egyéb, fizikai érzékszervekkel és eszközökkel nem érzékelhető dolog, folyamat is valóságosan létezik, sőt érzékfeletti módon megfigyelhető). Ez az ezoterikusan hangzó megközelítés sokakban felveti az áltudományosság gyanúját.

Mi a baj a kollapszológiával?

A racionalitás és az intuíció közt megrekedve a kollapszológia egy dolgot biztosan tud: hogy közel van az apokalipszis – írja a Le Monde. Luc Semal politológus a kollapszológia kártékony hatását a negatív jövőkép sulykolásában látja. „Ha egy személyt vagy csoportot egyfolytában tragikus jövőképekkel szembesítesz, gyorsan fel fog merülni bennük bármiféle elköteleződés értelme.”  A politológus szerint továbbá nagy a kontraszt a kollapszológia sötét jövőképe és az átlagemberek és döntéshozók nemtörődömsége közt. A legtöbben a negatív jövőképek hatására csak homokba dugják a fejüket.

A félelem heurisztikája

Miközben sokan még mindig homokba dugják a fejüket, egyre jobban terjed a klímaváltozás okozta aktivizmus. A Le Monde szerint ennek okát Hans Jonas (1903–1993) filozófiájában kell keresni, azon belül is A felelősség elve című művében. A német filozófus azt állítja, hogy a félelem igenis komoly ösztönzőként hat: „A félelem megalapozza és stimulálja a döntéshozók társadalmi felelősségérzetét.” A Le Monde szerint ez a félelem indukálja a sokat kritizált klímaéberséget és az erre alapuló nagyszabású projekteket is. A félelem heurisztikájának köszönhető, hogy a fejlett országok lakói, vállalatai, szervezetei elkezdtek a dobozon kívül gondolkodni, elkezdtek elképzelni egy szénmentes jövőt.

Megoldások?

A cikk ezek után a már nálunk is sokat taglalt megoldásjavaslatokra tér rá. A sokat vitatott „jogokat a természetnek és az állatoknak” gondolatokon túl én most kiemelnék egyet, ami szerintem újdonságként hathatnak. A törvényi tiltásokon túl a Le Monde szerint érdemes figyelni egy friss trendre, melyben a vállalatok a számviteli kimutatásaikban jelzik, hogy mekkora ökológiai károkat okoztak vagy hoztak helyre az adott üzleti évben. Ennek is megvannak persze a maga korlátai, de az ötlet mindenképp érdekes.

Forrás: Le Monde