Clunytól Bakonybélig

Úgy tartják, a nagy ember nagysága nemcsak személyes kvalitásaiban áll, nem csupán tudása, tehetsége, bátorsága teszi őt naggyá, sőt még az sem elég, hogy elődök munkájának legyen tovább építője, de az is kell hozzá, hogy kivételes gonddal válogassa meg munkatársait. Sok történelmi alakról olvastam, hallottam, hogy rendkívüli jelentősége nem magában állt, sokkal inkább azokban, akik körülvették, akiket munkatársaivá választott. Mások mellett Szent István királyunkról is úgy tartja a fáma, hogy kivételes tehetséggel válogatta meg embereit. Egy évezred távlatából persze már megkopott az emlékezet, csak a történészek tudják, milyen nagy segítséget jelentettek államalapitó királyunknak a pártján álló magyar nagyurak, a Gizellával érkezett német lovagok, de azt tudjuk, milyen erős támaszt adott neki Gellért a vele érkező egyházi emberek, még inkább a velük érkezett szellem, gondolat.

Egy különleges ember

Szerb Antal így írt Szent Gellértről: „A kezdődő keresztény magyar kultúrát az egyház nemcsak tartalmában határozta meg, hanem hordozóiban is. Alapvetői a külföldről ideküldött papok voltak, a szellem legtágabb értelemben vett misszionáriusai. Az egyház adta Szent Istvánnak Heribert papot, III. Ottó jegyzőjét, legrégibb oklevélírónkat, akivel az írásbeliség Magyarországon elkezdődött. Az egyház küldte be Velencéből Szent Gellértet, az első embert, aki Magyarországon irodalmi tevékenységet fejtett ki.”

Az apát valóban különleges ember lehetett. Óriási műveltségű férfiként emlékeznek rá, életrajzírói szerint egyebek mellett a könyvek iránti elkötelezettsége vezette a papi pályára. Velencei patríciusnak született, tudós barátok között nevelkedett, a kor legjobb egyetemén tanult, s európai horizontú kultúráját sem pusztán a velencei, itáliai szellemnek köszönhette, de nyilván annak, is, hogy többször járt Franciaországban, egy alkalommal éppen első királyunk követeként.

A küldetés érdekessége, hogy abból, pontosabban annak következményeiből képet alkothatunk a magyar és az európai kulturális kölcsönhatások eleven folyamatairól. Gellért ottjártakor ugyanis Franciaországban a clunyi apátság kezdeményezés-sorozata uralta a szellemi életet, olyan reformok sora, amelyek az elvilágiasult vallási-egyházi életet igyekeztek visszatéríteni a regulák keretei közé, mi több az közösségi, politikai együttműködést is új elvek mentén próbálták megrajzolni.

Hit és hatalom

Kitérőként érdemes megemlíteni azt a magyar történetírásban ritkán emlegetett tényt, hogy a tizedik század derekán, nagyjából akkor, amikor mifelénk Géza fejedelem próbálta a keresztény hit felé terelgetni a pogány magyarokat, Rómában a legmélyebb erkölcstelenség tombolt. A 904 és 964 közötti időszakot egyenesen pornokráciának, vagy hetaerokráciának, azaz a prostituáltak uralmának nevezi az egyháztörténet. A saeculum obscurum, azaz a sötét kor leginkább a feslett erkölcsű Theophylaktus család hatalmát jelentette, akik közül több pápa is kikerült, s akik helyett jobbára ágyasaik diktálták az egyház politikájának irányát.

Persze Gellért ifjúságának idején már formálisan véget ért a római pornokrácia kora, az új egyházi vezetők igyekeztek minden területen felszámolni a legkirívóbb erkölcsi visszásságokat, ám sejthető, hogy a fél évszázadon keresztül szabadon tomboló züllöttség, nem tűnt el a hatalmas szervezetből egyik napról a másikra.

Nos, a feslettség felszámolásának egyik vonulata volt a Clunyból elindult reform, ami szerencsésen találkozott a pápai szándékokkal, s így az egyházi élet fősodratú eszméjévé vált. A mi szempontunkból azonban az a találkozás az igazán érdekes, amelynek során Gellért püspökünk felfedezte az új szerzetesi mozgalmat.

Különös találkozás lehetett ez, hiszen Magyarországon sajátos módon volt aktuális az, ami Európa-szerte fűtötte a közélet vitáit. Az nyugaton nyakon csípett elvilágiasodott erkölcstelenség és élvhajhászat helyén minálunk a pogány hedonizmust találhatjuk, az európai kolostorok és földesurak viszálya helyén pedig (amely konfliktus fontos eleme volt a reform-sorozatnak) a régi nemzetségfők és az újonnan alapított egyházi intézmények tisztázatlan viszonya állhatott.

Mindenesetre Istvánnak, s így az ő szándékait szívvel-lélekkel képviselő Gellértnek kezére játszott az egyházban, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az európai közgondolkodásban teret nyert szigorúan hierarchikus és mélyen keresztényi szellem. Egyik a nagy királyok kemény és megkérdőjelezhetetlen hatalmát jelentette, s nemcsak nálunk, de mindenhol Európában. A németeknél Nagy Ottó, a dánoknál Kékfogú Harald, a cseheknél I. Boleszláv, a lengyeleknél egy másik Boleszláv, akit Vitéz néven emlegetnek, s a többiek mind, országuk egyesítői, dinasztia-alapítok, hellyel-közzel a mai európai államok megteremtői voltak. Ennek a nagy összeurópai politikai mozgalomnak volt legkeletibb eleme a magyar állam megalapítása, István megkoronázása, és a megkérdőjelezhetetlen politikai szubordináció bevezetése.

A remeteség küldetése

Hogy éppen Gellért hozta volna el ezt a gondolkodást Magyarországra, az nem valószínű. Megérkezett az már jóval őelőtte, bizonyára Géza udvarában is jelen volt a nyugatról jött egyházi, világi jövevényeknek köszönhetően.

Valószínűnek látszik azonban, hogy Gellért, s a vele érkezettek hozták Magyarországra a remeteség eszméjét, a Cluny-i reform vallási, egyházi irányát. A hitélet megtisztításának szándéka ugyanis egyebek mellett egyfajta rajongó, kissé misztikus tartalmú, de mindenképpen teljes elkötelezettséget jelentő szellemet hozott. A gondolatot pedig sokszorosan felerősítve verte vissza az ezredforduló közelsége, a hatalmas erővel fellobogó közeli Úrjövetvárás, a végítélet közeledésének gondolata, az „Istenszeretet és világmegvetés” szelleme, amely erős gyökeret vert Magyarországon is, és komolyan felvetette az igazán elkötelezettek számára a remete életeszmény megvalósulását.

Gellért kétségkívül őszintén hitt az új eszmékben, ahogy az megjelenik ránk maradt Deliberationes teológiai spekulációiban, mítoszokba vesző hiedelmeiben és személyes felkiáltásaiban. Hiába múlt el jóval az ezredforduló, 1023-ban, amikor Imre herceg 16 éves lett, barátjának (szent) Günthernek példájára remeteéletre szánta magát, s Bakonybélbe vonult vissza. Hét évet töltött a monostorban, hogy majd István halála után újra belevesse magát a politikai küzdelmekbe, vállalva a mártírhalált is eszméiért. Életrajzíróinak egyike kisé patetikusan ugyan, de szépen fogalmaz Gellért remeteségéről: „Velencében megtanult számos testvérétől támogatva az ördög ellen küzdeni és ezt a mesterséget jól beleoltotta tanítványainak szívébe is. Most magánharcra, párosviadalra vonul a pusztába, hogy harcoljon a test és lélek vétkei ellen.”

Az ördöggel vívott személyes küzdelem gondolata híven tükrözi a Cluny álláspontot, s nekünk elhozta az egyik első remetekolostor megalapítását. A remeteséget Günter szervezte meg, aki Gizella révén a király rokona volt. Akkoriban a bakonybéli völgyben kunyhókban és barlangokban éltek a szerzetesek, mindennapjait az imádság és a munka alakította. István király és Gizella bőséges adományokkal tették életképessé a monostort, így az valóban szilárdan képviselhette azokat a világi és vallási eszményeket, amelyekre István, Gellért és kortársaik a magyar állam alapjaiként leraktak.

A remetekolostor, s vele az új magyar királyság szellemi természetéről sokat megmutat az a legendarészlet, mely szerint a Szentkútnál imádkozó, olvasó Gellért kunyhójába előbb egy szarvasborjú, utóbb pedig egy farkas költözött, s a szent közelében az állatok békességben éltek együtt. Bakonybélről és Gellért remete-életéről így talán azt is mondhatjuk, hogy István szándékait is tükrözte: legyen az új ország lelki, szellemi emelkedettség, a békesség és együttműködés, a harmónia helye.