Klímapolitika konzervatív szemmel
Mi okozza valójában a klímaváltozást és mit érdemes ellene tenni? Ezek a fontos kérdések és az arra adott válaszok ismét terítéken vannak. Henry Chappel így gondolkodik!
A globális fölmelegedés ma már megkerülhetetlen kérdés a politikai közbeszédben. Manapság egy magára valamit is adó politikai egyesülés egyszerűen nem hagyhatja figyelmen kívül a klímaváltozás és a légszennyezés problémáját, hiszen a választók számára ez épp annyira fontos kérdés, mint hogy mennyi adót kell fizetniük. Korábban a klímatudatosság elsősorban baloldali, progresszív kérdéskör volt, napjainkban viszont széles körű társadalmi diskurzus övezi a témát, amelyben az emberek pártállástól függetlenül vesznek részt. Ennek köszönhetően a konzervatív oldalnak is foglalkoznia kell a kérdéssel, és a maga képére kell formálnia egy eredetileg progresszív gondolatokkal átszőtt problémát. A konzervatív oldal az elmúlt években sikeresen kidolgozta a klímapolitikáját, melynek alapjai az American Conservative magazin cikkében is jól kivehetők.
Jogos aggodalom
Henry Chappel a cikk elején mindenekelőtt röviden ismerteti a baloldali klímapolitikát, amit az Egyesült Államokban a Green New Deal (GND) testesít meg. Chappel szerint a program ideológiai alapját az a felvetés adja, mely szerint a klímaváltozást elsősorban napjaink kapitalista berendezkedése okozza, így a tervezet a szén-dioxid-mentesség mellett teljes társadalmi átszerveződést is vizionál – fókuszban a magasabb állami újraelosztással és a gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésével. A tervezet ugyan meglehetősen szélsőséges megoldási javaslatokkal áll elő, Henry Chappel szerint ezeket valós aggályok alapozzák meg.
A Green New Deal ugyanis erősen alapoz az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) kutatásaira, melyek az éghajlatvédelmi tudományos munkák sarokköveinek számítanak. A probléma súlyosságát (és valós mivoltát) alátámasztandó maga Chappel is idéz ezekből a publikációkból.
Az IPCC szerint az emberi tevékenység 1 °C-kal járult hozzá az elmúlt 120-170 évben tapasztalt felmelegedéshez, és amennyiben a jelenlegi trendek nem változnak, úgy a felmelegedés 2030 és 2050 között fogja elérni a 1,5 °C-ot (az ipari forradalom előtt mért átlaghőmérséklethez képest). A hivatkozott jelentés továbbá kiemeli, hogy ez a másfél fokos fölmelegedés többek közt az extrém időjárási jelenségek (szárazság, aszály, heves viharok) egyre gyakoribb előfordulásával jár majd. A problémát pedig csak tetézi, hogy ezek a hatások már most is egyenlőtlenül oszlanak meg a világrégiók között, elsősorban a szegényebb térségeket sújtva. Mindez persze elkerülhető lehet, amennyiben a fejlett világ 2050-re el tudja érni a hőn áhított „klímamentességet”, azonban a jelenlegi trendek sajnos nem erre mutatnak, írja a lap.
Kinek a felelőssége?
A cikk egyetért azzal a népszerű állásponttal, hogy a felmelegedést okozó károsanyag-kibocsátásért elsősorban Kína és az Egyesült Államok felel (ezek az országok összesen a világ szén-dioxid-kibocsátásának 45 százalékát adják), így mindenekelőtt nekik kellene elkezdeni dolgozni a megoldáson. Chappel szerint a felelősséget semmiképp sem szabad a fejlődő országokra tolni, hiszen nekik a szegénységből való kitöréshez elengedhetetlen feltétel az egyszerre olcsó és hatékony energia (ami ma még mindig a fosszilis energiahordozókból származik). Ehelyett Chappel egyetért a Green New Deal azon felvetésével, mely szerint az Egyesült Államoknak – a technológiai fölényét kihasználva – lángoszlopként kéne mutatnia az utat a károsanyag-kibocsátás csökkentésében, ami természetesen együtt jár a tiszta energia olcsóbbá tételével is. A GND-hez képest azonban nagy különbség, hogy míg a progresszív tervezet szerint ezt elsősorban az államnak kellene finanszíroznia, addig Chappel határozottan piaci keretek között képzeli el az innovációt.
A konzervatív út
Henry Chappel (és minden amerikai konzervatív) véleménye szerint a technológiai innovációk első számú forrásai a kompetetív piacok, hiszen a vállalatok csak folytonos újítások révén tudják tartani egymással a lépést. Ezért Chappel, még mielőtt bármiféle alternatív energiát javasolna, hosszasan részletezi, hogy miként is lehet olyan piacbarát intézkedéseket hozni, melyek egyszerre segítik az innovációt és közben a gazdaságot sem bénítják meg (ahogy azt szerinte a GND tenné). Az egyik ilyen megoldás az úgynevezett szénadó lenne, melynek ötlete már hosszabb ideje kering, azonban eddig csak kevés helyen alkalmazták. A szénadó a gyártás során a levegőbe kerülő szén-dioxid alapján büntetné a vállalatokat, és miközben ugyan drágább energiaköltségekhez vezetne, a befolyó összegből kompenzálni lehetne a szén-dioxid okozta károk egy részét. Ez az adónem ráadásul internalizálná is a költségeket, hiszen ahelyett, hogy a cégek a fogyasztókra tolnák az adóterhet, a kapitalista verseny szellemében az árak csökkentése érdekében a vállalatok végül kénytelenek lesznek a zöldenergia felé fordulni (Chappel nem teszi hozzá, de az IMF kutatása szerint az államoknak már most be kéne vezetni egy 75 dollár/tonnás adót, hogy tartani lehessen a párizsi klímaegyezményben kijelölt célokat). Ez a megoldás úgy segítené a zöldenergiára való átállást, hogy közben tovább növekedhetne a gazdaság, és még új munkahelyeket is teremthetne.
Chappel végül, de nem utolsósorban rátér az elérhető alternatív energiahordozókra. A válasz pedig szerinte nem más, mint az atomenergia. Kicsit ellentmondásos egyébként, miszerint a cikk írója úgy érvel a nukleáris energia mellett, hogy egy bekezdéssel korábban még a többi megújuló energiahordozó környezetromboló hatásairól beszél – ahogyhiszen a nap- és szélerőművek óriási területeket vesznek el a vadon élővilága elől, valamint a kidobandó napelemek is károsak lehetnek.
A konklúzió így valójában inkább az, hogy míg az éghajlatvédelem egy pártállásokon átívelő probléma, addig ezen probléma kezelése már egy lényegesen megosztóbb kérdés. A progresszív oldal sokszor kicsit túlgondolja és túlaggódja a klímaváltozás kérdését, és nem segít a helyzetükön, amikor olyan kijelentéseket tesznek, hogy 2030-ra kihal az emberiség. A baloldal kapkodása azon a gondolaton alapszik, hogy nincs már elég időnk, ezért drasztikus lépéseket kell tennünk. Miközben viszont az időnk valóban szűkös, attól még nem kell hirtelenjében olyan döntéseket meghoznunk, melyek papíron jól néznek ki, de hosszú távú következményei beláthatatlanok. A klímaváltozást lehet úgy is kezelni, mint bármilyen más társadalmi kérdést: érdemes fontolva haladni.
Forrás: The American Conservative
