Nyírő András: Nem látták meg a gorillát
Rejtőzködő tenger címmel karácsonykor jelenik meg Nyírő András könyve a Dunántúli-középhegység karsztforrásainak történetéről. Ebben a fejezetben az 1880-as évek vernei világába kalauzol minket.
Kedvenc esztergomi antikváriumomban találtam rá Hantken Miksa sokat hivatkozott bányászattörténeti könyvére. Lapozgatom friss zsákmányomat, Hantken 1878-as könyvét. Gyönyörködöm a pisai ferde toronyra hasonlító, Cerithiumokat és a kör alakú Nummuliteseket ábrázoló rézkarcokban vagy, ahogy Hantken nevezi, cinkotypiai rajzokban.
Az ábrákat Hantken készítette. Heteket, hónapokat töltött azzal, hogy a körömnyi csigavázak összes apró vonalát megrajzolja az éles rézkarctűvel. A könyv a címe szerint az ország szénvidékeinek geológiai adottságairól és termelési adatairól szól, de Hantken belefeledkezett a dorogi szénmedence kialakulásának csodálatos történetébe.
Harmincévnyi kutatómunka után megrajzolta a dorogi szénképződmények metszeti rajzát. Szép nagy torta, a közepén 3-4 méteres szénréteggel. A tektonikus mozgások széttörték a rétegeket, ezért úgy néz ki a dorogi metszet, mintha a pincér a tálalásnál megbotlott volna, összevissza dőltek a tortaszeletek. Az egyik ilyen félrebillent mészkőtömb alkotja a Gete-hegyet.
Hantken olvasói azzal a megnyugtató érzéssel tehették le a könyvet, hogy kész, teljes a tudásunk a dorogi szénmedencéről. A befektetői hangulat bizakodó, a kiegyezés után járunk, az ipar fellendülőben, a városok növekedtek, a vidék gyarapodott. A gazdaságnak kellett az energia, a szén. A bányavállalkozók, bányatisztek, szénkereskedők úgy gondolták, ha végre megépül a vasút Pest és Dorog között, akkor itt lesz az ország legfontosabb bányavidéke. Jöttek a befektetők, új aknákat nyitottak, csattogtak a csákányok, mintha Hófehérke hét törpéje költözött volna Dorogra.
És akkor beütött! 1878-at írunk, ebben az évben jelent meg Hantken könyve. Annavölgyön járatot bővítettek. Egy csákánycsapás, a válasz ágyúdörej, és betört a víz a járatokba. Percenként négyszáz liter. A bányászok hanyatt-homlok menekültek. A tengerszint feletti 129 méterig a víz elárasztotta a bányát. Ki se heverték, jött a következő.
A dorogi Henrik-aknába őrült robajjal, félméteres sugárban tört be a víz. A tengerszint felett 132 méterig mindent elöntött. Ha ez nem lett volna elég, Tokodon is elfulladt egy akna. Csak 1882-ben tudták újraindítani a termelést, de alig haladtak harminc métert, egy robbantás után akkora áradat tört be, hogy a munkások a szerszámaikat hátrahagyva menekültek. A bánya percenként harminc köbméter vizet kapott, az annavölgyi tízszeresét. Meg sem próbálták kiszivattyúzni, lemondtak róla.
Amíg a bányászok a fejüket fogták az elárasztott aknák felett, egy esztergomi ügyvéd hibázott rá a víz eredetére. A Dunántúli-középhegység alatt húzódó karsztvízrendszert a felfedezőjéről hívhatnánk Burány-tengernek is, de ügyvédünk neve rég feledésbe merült. Hiába kerestem a bányászattörténeti könyvekben, a hazai hidrogeológia történetét feldolgozó írásokban. Helytörténészek nem írtak róla, fénykép sem maradt utána. Burány János 1855-ben érettségizett, amikor Hantken és Zsigmondy már szenet kutatott Dorogon. Pesten tanult jogot, majd visszatért ügyvédbojtárnak.
Burány János a vidéki ügyvédek gondtalan, vidám életét élte. Néha szerepelt a helyi újságokban. Farkasvadászaton találkozunk vele, ahol nem lőttek farkast, de kaján mulatságukra összefutottak a csolnoki lelkésszel, akit Farkasnak hívtak. Szeretett kirándulni, a Magyar Turista című lapban lendületes cikket írt dobogókői kiruccanásáról. Saját pincéje volt, dicsérték a kellemes, fehér asztali borait. 1880-ban megvádolták, hogy hozzányúlt az árvapénzekhez, amit ő indulatos cikkben cáfolt. Bevetette magát a városi közéletbe, terjedelmes memorandumot készített az esztergomi vasút ügyében. Tíz éven keresztül lobbizott, talán a színfalak mögött érdekeltsége is volt az egyik vasúti társaságnál.
Burány ügyvéd úr szorgalmasan fürkészte a befektetési lehetőségeket. Nem csak a vasút körül forgolódott, a bányák is érdekelték. Vagyonokat költött próbafúrásokra, de szén helyett vizet talált: „Buchner József doroghi lakos szántóföldjén, 1884. évben vezetésem alatt, szénkutatás czéljából, lehajtott 27 méter mély fúrlyukkal egy gazdag felszálló forrás nyittatott meg, honnan a víz most is szünet nélkül folyik alá; s igy ezen fúrlyuk valóságos artezi kutat képez.” Gyakorlatias ember volt, ha nem talált szenet, örült a víznek. Az jutott eszébe, ha Dorogon olyan kutat fúratott, amiből nem kell kiszivattyúzni a vizet, hanem feljön magától, akkor ezt meg lehet próbálni Esztergomban is. A Várhegy mellett fakadó, nagy hozamú Mala-forrás 29 fokos volt, hűteni kellett volna, hogy iható legyen.
A város ásott kútjainak gyatra vizére sokat panaszkodtak. Burány elégedetten dörzsölte a kezét: ha sikerül a kísérlet, főnyeremény, megoldhatja Esztergom vízellátását, és megvalósul a nagy üzlet. Burány megfigyelte, hogy a környékbeli források legalább húsz méterrel a Duna felett fakadnak. Hallott az 1878-as annavölgyi vízbetörésről is. A szénbánya aknájában a víz 127 méteren állt meg, a Duna vízszintje felett 21 méterrel. Tehát a bányákat sem a Duna vize önti el? Hosszas geológiai okoskodás után arra jutott, hogy a Dunántúli-középhegység alatt összefüggő karsztvízrendszer van, és ez árasztotta el a dorogi bányákat.
Íme a rejtőzködő tenger első leírása Burány János tollából, 1887-ből: „Esztergom nagy kiterjedésű vízgyűjtő medencze legmélyebb végpontján fekszik, határait Északon a Kárpátok, Nyugaton a Morva hegység és az Alpok, Délen a Bakony-, Vértes- és Pillis-hegységek vízválasztói képezik. E mellett Esztergom a föld alatti rétegekben, a tenger felé mozgó vizeinknek torlódási pontja is, amennyiben az üledékes kőzetek itt, a vulkánhegység által megszakíttatnak és vizeiknek föld alatti tovább folyása, a vízhatlan vulkáni kőzet által gátoltatik; minélfogva azoknak a felszínre kell törniük, a mi nagyrészt a Duna fenekén vagy partjain történik.” Mintha az Esztergom felé zakatoló vonatot hallanánk a régies szenvedő szerkezetben: megszakíttatik, gátoltatik.
Ez a sejtés Burány Jánosnak is sok volt, kíváncsi volt, hogy mit szólnak hozzá a tudós geológusok. Elpostázta az írását Pestre. A címzett a Magyar Királyi Földtani Intézetben Schafarzik Ferenc volt, Hantken Miksa beosztottja, később az MTA tagja, a hazai hidrogeológia jeles úttörője. Ez lehetett volna a pillanat, amikor a dunántúli karsztvízrendszer létezése bekerül a tudományos köztudatba.
De Schafarzik nem vette komolyan a vidéki ügyvédet, talán végig se olvasta a nehézkes szöveget. Lekezelő levéllel küldte vissza a tanulmányt. Felrótta, hogy hiányoznak a részletek és az indoklás, de odabökte: „Közöld a czikket minél előbb!” Burány 1887-ben nagy lelkesen megjelentette tanulmányát az Esztergom és Vidékében.
Ebben az évben fiatal, szlovén származású bányafelügyelő érkezett Dorogra. Anton Tschebull elmesélte Buránynak, hogy milyen problémákat okozott a víz Annavölgyön, az ügyvéd hivatkozott is rá a cikkében. Tschebull megismerte Burány elméletét, és elgondolkozott. Megkóstolta az Annavölgynél feltörő vizet, és megállapította, hogy a hőmérséklete 15-17 fokos, kristálytiszta, nincs mellékíze, szaga. Kísérletezett. A vizet palackba töltötte, és feljegyezte, hogy nyolc-tíz nap után sem képződött üledék az üveg alján.
Anton Tschebull a tanulmányaiból tudta, hogy Bécs ivóvizét a hatvan kilométerre lévő kaiserbrunni és stixensteini forrásokból biztosítják. Mély levegőt vett, és Forrásvíz Budapestnek címmel röpiratot jelentetett meg. A tíz évvel korábbi három drámai vízbetörés tapasztalataiból indult ki: „Valószínű, hogy a három majdnem egyforma magasságban vízzel telt akna nyomán fölfedezett nagy föld alatti vízbarlang az egész tájékon egyetlen összefüggő nagy föld alatti víztartót képez, mely minden méternyi mélységben a mészrétegek kiterjedésével térfogatban is nagyobbodik. Azon a területen, mely Buda, Pomáz, Esztergom, Tata és Budától van határolva, valószínű, hogy a hegységnek azok a részei, melyek 105 méter, tehát a Duna víztükre fölött fekszenek, nagyobbára triászmész-képződmények. Arra lehet következtetni, hogy a mészrétegeknek abban a részében, mely 105 és 127 m. között fekszik, a forrásvizeknek nagy mennyisége foglaltatik, mely hasznosításra vár.”
Burány és Tschebull elmélete egyáltalán nem illeszkedett a közfelfogásba. A környék átfogó geológiai leírását a nagy tekintélyű akadémikus, Hantken Miksa készítette el, több évtizedes kutatómunka alapján. Egy szóval sem említette, hogy a felszín alatt van víz.
Annyira meghökkentő volt az összefüggő karsztvízrendszer elmélete, hogy semmilyen visszhangot nem váltott ki. Senki nem foglalkozott vele érdemben.
Van ilyen. Néhány éve az amerikai Daniel Simmons Láthatatlan gorilla címmel számolt be vicces pszichológiai tesztjéről. Hat kísérleti alanyt arra kért, hogy három kosárlabdával passzolgassanak. A fiatalok gyorsan elmélyedtek a pattogtatásban. Ekkor megjelent egy gorillajelmezbe öltözött férfi, és komótosan átsétált közöttük. A kísérletről készült videón jól látszik, hogy a srácoknak nem tűnt fel a gorilla, tovább pattogtattak. Simmons ezzel demonstrálta, hogy a hétköznapi tapasztalatainkba nehezen illeszthető információkkal szemben úgy védekezünk, hogy nem veszünk tudomást róluk.
Ilyen láthatatlan gorilla volt a rejtőzködő tenger elmélete is 1889-ben. A befektetők, bányamérnökök szenet kerestek. Nem tudták elképzelni, hogy a föld alatt több víz van, mint szén. Burány 1893-ban meghalt, Tschebull a következő évben visszatért Klagenfurtba. A rejtőzködő tenger gondolata hosszú időre elsüllyedt.
