Nyírő András: Karsztvízkatasztrófa
A bányászati rablógazdálkodás miatt felborult a Dunántúli-középhegység karsztvízháztartása. A városok, falvak családjainak krónikus vízhiánnyal kellett szembenézniük. Karácsonyra jelenik meg a Rejtőzködő tenger című riportkönyv, ebből szemlézünk.
Vízhiány. Nem Afrikában, nem a Száhel-övezetben. Vízhiány Magyarországon. Székesfehérvárott, Esztergomban, Tatán, Veszprémben, Ajkán, Pápán.
El tudjuk képzelni, milyen lehetett nyolc órai masszív fizikai munka után szódavízzel mosakodni? Nem viccből, nem egyszer, hanem éveken át. A Dolgozók Lapjában bukkantam erre a szürreális bekezdésre: „A legtöbbször vízhiány gátolja a dolgozók tisztálkodását. Évek óta átmeneti megoldásokkal kísérleteznek. Volt rá példa, hogy a dolgozók szódavízben mosakodtak. Januárban mindössze három alkalommal adott vizet a Vízmű ennek az üzemnek. A mészmű vezetői tartállyal szállították fel a »B« üzembe a tisztálkodásra, fogyasztásra alkalmas vizet. Amikor azonban a járművek sem tudtak megbirkózni a téli útviszonyokkal, nem maradt más hátra, mint a hó. Márpedig a gyártástechnológia természeténél fogva, a mészüzem munkahelyei szennyezettek. Követ, szenet őrölnek lisztté, darává itt. Nagy a porképződés. A hidrát szárítja a bőrt, a kőliszt a bőrre telepedve gátolja természetes légzését. A meleg szappanos vizes tisztálkodás egészségügyi szempontból szükséges.”
Egy csolnoki asszonyság 1989-ben az összes dühét belekomponálta ebbe a mesteri dramaturgiájú olvasói levélbe: „Én kis naiv, nem tudom, hányadszor, azt hittem, végleg megoldódtak vízgondjaink. Sajnos, megint tévedtem. A kánikulával együtt beköszöntött a vízhiány. Ezt a játékot kereken hét év óta játszom. Számtalan levelet fogalmaztam már, mégsem küldtem el sehová. Talán ha egy célhoz ér, már régen nem kínlódunk. Természetesen a vízműnek számtalanszor telefonáltam már. Biztatást, ígéretet kaptam eleget, de a helyzet csupán átmenetileg változott. Jön az újabb nyár, és kezdődik minden elölről. Sajnos, nemhogy javul a helyzet, hanem egyre romlik. Három napig nem volt víz, se éjjel, se nappal. Akik nálunk magasabban laknak, több mint egy hétig voltak víz nélkül. Ezen a részen csupa fiatal lakik, sok a gyerek. Nekem van kettő. A kislányom nyolc hónapos, sajnos, sehogy sem tudom megmagyarázni neki, hogy le kell szoknia a pelenkáról. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy mit jelent ebben a kánikulában víz nélkül lenni.”
Pápa környékén nagy hozamú források fakadtak, a patakok vize malomkerekeket hajtott a második világháború előtt. 1963-ban ez már a távoli múlt volt: „Szinte beszédtéma tárgyát képezi Pápán a már rendszeressé vált vízhiány. Jogosan bosszankodnak az emberek, mert az emeleti lakások csapjaiból ez ideig csak csurgadozott valamicske meleg víz, most már a csurgás is megszűnt. Ma már a mosdás problémát okoz, nem beszélve a háziasszonyok nagymosási gondjairól. Egyszerűen képtelenek néha annyi vizet összegyűjteni, hogy e fontos munkájukat elvégezhessék.”
Két évvel később, Almádi, 1965: „Csak éjszaka 12 és reggel 6 óra között csordogál a csap a mi házunkban, a Dózsa György u. 39. szám alatt. Hat család 25 tagja lakik itt, akik nemcsak mosakodni szeretnének, hanem egyébre is szükséges a víz.”
A Székesfehérvár melletti bauxitbányák megtették a hatásukat. 1973-ból képet kapunk a probléma méreteiről: „Tegnap délelőtt több ezer fehérvári vízcsap száradt ki. A Május 1 tér, a Münnich lakótelep, a József Attila úti lakótelep magasabb emeletein egyaránt vízhiányra panaszkodtak a lakók. Több utcában kénytelenek a felső szintekről vödörrel lejárni vízért. Súlyos gondokat okozott a vízhiány a megyeszékhely tegnapi ebédjének megfőzésénél. A Könnyűfémműben a vízhiány miatt akadozott az üzemi ebéd elkészítése, s hasonló gondokkal kellett számolniuk a Videoton éttermi dolgozóinak. Tegnap már az egész város vízhiánnyal küszködött, kivéve azt a néhány szerencsés városnegyedet, amely közel esik a friss vizet szállító gerincvezetékhez. A magasabb szinteken nyitva hagyják éjszakára a csapot, így igyekeznek a fürdőkádakba felfogni a háztartás másnapi vízszükségletét.”
A Magyar Ifjúság riportere 1980-ban élesen kifakadt: „Balatonalmádiban a szállodában arra kényszerültem, hogy csapvizet igyak. Pocsék volt! Másnap tudtam meg, hogy balatoni vizet ittam. Egy szódás szerint a lova nem issza meg ezt a vizet, a szódát viszont ebből csinálja.”
1953- ban még visszafogottabban fogalmazták meg ugyanezt: „Vízhiánnyal küzdöttek Nyergesújfalu dolgozói. Az ivóvizet iparvízzel pótolták, ami természetesen nem egészséges.”
A Vértesben is panaszkodtak a víz minőségére 1984-ben: „Csak ásott kutak vannak Tardosbányán. Legnagyobb gondjuk a vízhiány. A víz minősége nem megfelelő, és mennyiségében kevés. Pedig az új házak mind fürdőszobával épülnek, és a régieket korszerűsítik.”
Sorra bezártak az uszodák, fürdők. 1963: „Sümegen, egyetlen meleg vizű, nyílt uszodánkban vízhiány miatt a tavalyi sportidényben sem lehetett komoly versenyéletet kialakítani.” 1968: „Oroszlány egyetlen strandfürdőjének medencéjében napok óta alig van víz. Ötven-százötven centi mély a víz két és fél méter helyett. Ezt mindenki megérti, hiszen a nyári hónapokban a város vízhiánnyal küzd. Nem ez a probléma. A baj ott kezdődik, hogy akik úszni, fürödni szeretnének, nem sajnálva a fáradságot, kimennek a város központjától messze eső strandra, megváltják a belépőjegyet, s csak bent veszik észre, milyen alacsony a víz. Így méreg és ráfizetés vár azokra, akik strandolni, úszni szerettek volna.”
Tatán lemondtak a vízimalmokról. Az Esti Hírlapnak sikerült diadaljelentésbe foglalni a szomorú listát 1980-ban: „A malmok sokáig üresen álltak, de néhány éve új életet kezdtek. Az elsőt, a Sándor-malmot 1963-ban turistaszállóként építették újjá. Ezt az Ady Endre úton álló, ugyancsak XVIII. századi eredetű Miklós-malom követte 1973-ban, itt nyílt meg az országos hatáskörű német nemzetiségi néprajzi múzeum. A Berta-malom ifjúsági klubkönyvtárnak adott otthont, a Pötörke-malom az Országos Műemléki Felügyelőség tulajdonába került. Megkezdték már a Berta-malom másik épületének átalakítását is. Itt kap majd helyet a város második görög és római gipszmásolati múzeuma. A Nepomucenus-malomban lesz a megyei galéria. Már elkészültek a tervek a tatai malmok legnagyobbika, a Cifra-malom új hasznosítására is. Itt malomipari, ipartörténeti múzeumot rendeznek majd be.”
A tiszta ivóvíz beszerzése napi küzdelemmé vált. 1954-ben szokatlanul őszintén számoltak be a tatabányai helyzetről: „Fekete Márton X-es aknai levelezőnk a partizántelep vízhiányáról írt. Ezen a telepen 120 család él, s igen sokszor kilométereket kellett megtenni, hogy vízszükségleteiket kielégíthessék.”
A dunaalmásiakat próbára tette a vízhiány 1965-ben: „A lakók öt-hatszáz méter távolságról hordják nap mint nap a vizet, abból a kútból, ami a telep feletti dombon található. Ez az ásott kút nincs fertőtlenítve, sőt még lefedve sem. A körülötte lévő területet a község legelőnek használja, vize fertőzött. A lakók óhatatlanul ki vannak téve az esetleges fertőzés veszélyének, és a vízhiány következtében még a legelemibb tisztálkodási követelményeknek sem tudnak eleget tenni.”
Kannákban, edényekben vitték haza a vizet 1989-ben a badacsonytomajiak: „Tartályos vizet szállítanak a badacsonytomaji Táncsics és a Bercsényi utcákba, valamint a Petőfi és az Úttörő utca kereszteződésébe. Badacsonyörsön a csigáskútnál és a régi iskolánál lehet vizet vételezni ily módon.”
Meghökkenve olvastam, hogy milyen nehézséget jelentett a napi munkában a vízhiány. Beszámoló 1964-ből: „Évek óta nehéz körülmények között szállítja fel a neszmélyi Kék Duna Tsz a permetezéshez szükséges vízmennyiséget a szőlőhegyre, ahol a közös gazdaságnak 60 hold új telepítésű szőlője fekszik. A közelben ugyanis nem lehet vizet találni, ezért kénytelenek azt a téglagyári kútból, Zetor után kapcsolt pótkocsin feljuttatni a hegyre. Ez eléggé nagy és sok időt igénylő munka, mert a szezonban legalább ötszázszor kell fordulnia a gépnek, de ezenkívül veszélyes vállalkozás, hiszen a permetezések eső után időszerűek, ilyenkor pedig csúszós a föld felszíne, ami fokozottan megnehezíti a Zetor felkapaszkodását a meredek utakon. Az állandó vízhiány a magyarázata annak, hogy idáig csak kisüzemi módszerekkel, 2 hektós kádban keverték a permetlevet. Nem csoda, hogy ilyen feltételek mellett magas a szőlőművelés költsége. Csupán a felszállított víz köbméterenként 40 forintjába kerül a szövetkezetnek.”
Nem lehetett könnyű 1966-ban az oroszlányiaknak: „A kenyérgyár bejelentette: nincs elég vize, vízhűtéses kemencéit nem üzemeltetheti. A város csúcsfogyasztása idején ugyanis a magasabban fekvő kenyérgyár csak lökésszerűen kapott vizet. Ennek következtében néhány órát működtek a kemencék, aztán újra álltak. Így a kenyérgyárat nem lehet üzemeltetni, és veszélybe került a város kenyérellátása. Csütörtökön a bölcsőde közölte, nincs vize, s a tanács vb ülésen foglalkozott a mindinkább érezhető vízhiánnyal. Tatán 10 utca, a tata-tóvárosi állomás és az Április 4 tér vízellátásával vannak zavarok, és a csütörtöki végrehajtó bizottsági ülés napirendre tűzte a város vízellátásának problémáit.”
1969-ben Dorogra visszaköszönt a középkor: „Az építkezést számos nehézség akadályozza: elsősorban az immár krónikus vízhiány. Van olyan eset, amikor a közeli patakról kell a munkásoknak vizet hordaniuk, hogy a betonozást zavartalanul végezhessék.”
Ahogy ebben a tekervényes történetben megszokhattuk, senkit nem vontak felelősségre a vízhiányért, a karsztvízkatasztrófáért.
