A fékezhetetlen Gobbi Hilda

Harcolt az igazáért, vállalta a nézeteit, mert szabadon élni, annak minden felelősségét vállalva. Élete volt a színház. Hatalmas energiák lakoztak benne, öntörvényű volt, szemtelen, csodálatos alakítások fűződnek nevéhez. Míg valakiről beszélnek az él, és Gobbi Hilda még sokáig élni fog.

Nemcsak színész volt, hanem közéleti szereplő. Rengeteg munkával elérte, hogy létrejöjjön a Bajor Gizi Színészmúzeum, idős társainak színészotthont alapított, pénzt gyűjtött a Nemzeti Színház felépítéséhez. Bármibe kezdett, hatalmas lelkesedéssel tette. „Amit baloldali kisebbségnek nevez, a fiatalságom lázadása volt. Dolgozni, tenni, akarni valamit, egyet jelent a fiatalsággal. Aki fiatalon nem forradalmár, az hülye” – mondta egy interjúban. Sok más színésznővel ellentétben őt nem zavarta az öregség, már harmincéves kora után játszott öregasszony-szerepeket.

Életen átívelő karakter

A Szabó család 48 éven át a Magyar Rádióban hallható rádiós szappanopera volt. A szüleim kifejezetten televízióellenesen neveltek, de gyermekkoromban Gobbi Hilda neve sűrűn elhangzott, mint a sorozat emblematikus Szabó nénije. Sem a Dallas, sem a Szomszédok, sem pedig a Barátok közt nem érdekelt annyi embert Magyarországon, mint a szocialista rádiós szappanopera, a Szabó Család. Volt idő, amikor 8 millió ember hallgatta rendszeresen.

Édesanyám sűrűn emlegette, hogy gyermekkorában sokszor haragudott a Szabó családra, ugyanis, ha a Balatonon nyaraltak, akkor keddenként, délután mindig haza kellett menni a strandról, hogy a nagyszüleim nyugodtan meghallgathassák az aktuális új részt. Később aztán a 90-es években én is hallgattam pár epizódot.

A sokoldalú Gobbi

Gobbi Hilda színészi skálája a bohózattól a tragédiáig ívelt. Bár az életünk pont elkerülte egymást, ennek ellenére utánozhatatlan karaktere mindig szóbeszéd tárgyává tette családi és baráti körben egyaránt.

Olasz karmester felmenői ellenére gyerekkorában nagy szegénységben élt édesanyjával, aki egyedül nevelte fel. Gimnázium után Színművészeti Akadémiára jelentkezett, ahová fel is vették, habár Júlia-monológgal készült, amivel alkata folytán nem könnyítette meg a saját dolgát. Osztálytársai, tanárai támogatták, Bajor Gizi – ugyan Hilda lábánál kisebb méretű – de csinos cipőit ajándékozta neki. Mindig volt mit ennie és mindig volt hol laknia. Talán ezért is fordult olyan törődéssel, szeretettel később embertársai felé, mikor már volt lehetősége, hogy segítsen. Közben… című könyvében így írt: 

"Itthon, Magyarországon mindenkinek van valakije, akitől bármikor kaphat egy karéj kenyeret, egy tányér levest. Ez a haza! Mert idenőttünk, itt mindenhol van egy szál, akár egy pókhálófinom szál, akár egy kötél, ami valakihez, valakikhez köt. És ezt a karéj kenyeret, vagy egy tányér levest, vagy egy fröccsöt megkaphatja az az ember, aki ebben az országban született! Ez a haza – nem a föld, nem a rög, a határ, az Alföld, a Hortobágy, a Rajkó zenekar, nem, nem a nemzetiszínű lobogó, nem. Az a tányér leves, az a kötöttség, az az összetartás, amiből és amiért élni lehet. Kizárt dolog, hogy Magyarországon, hacsak nem gazember, ne éljen meg bárki egy ideig kereset nélkül is. Aki járt iskolába, már van harminc iskolatársa; aki dolgozott valahol, már van tíz-öt-négy vagy két ismerőse. Hát nem lehet oda bemenni és azt mondani: „Szervusz, Rozi!” – és Rozi azt kérdezi: „Mit akarsz? Nem akarsz valamit enni, inni?” – Itt meg lehet élni, és ez a haza. A haza fogalma a kenyér, víz, emlékek, szerelmek, anyánk sírja és ezer sérelmünk."

Gobbi és a közügyek

Akadémista korában csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, itt ismerte meg Kádárt, Aczélt, Majort. Hithű kommunista maradt később is – egészen 1956-ig, amikor csalódottan kilépett a pártból, viszont a közügyekért továbbra is kiállt. Munkát, lakást, ennivalót szerzett a nehéz sorsú kollégáknak. Küzdött a Bajor Gizi Színészmúzeum és a Jászai Mari Színészotthon létrehozásáért. A 70. születésnapjára rendezett gálaműsor százezer forintnyi bevételét ajánlotta fel az új Nemzeti Színház felépítésére, és országos gyűjtést kezdeményezett, melynek végeredményeként 3,3 milliárd forint gyűlt össze. Az új színházat sajnos már nem láthatta.

Gobbi és a nők

Homoszexualitását soha nem titkolta, és úgy tűnt, hogy ezt a rendszer is elfogadta, az azonban valószínű, hogy legjobb barátja, Major Tamás 1959-ben emiatt rúgta ki a Nemzeti Színházból. Ezután a színésznő a József Attila Színházhoz szerződött, és továbbra is elkötelezett baloldali maradt. Bohém életet élt, sokat ivott – de soha nem a részegségig –, és állandóan cigarettázott. (Majorral tíz évig nem beszéltek a történtek után, de később kibékültek, bár a színésznő sosem bocsátott meg, viszont testvérként szerette Majort.)

A kollégák körében homoszexualitása sosem volt téma, így ismerték meg, így szerették és becsülték, és a Nemzetiből való eltávolításán kívül soha nem is származott hátránya másságából.

Gobbi életérzése

Gobbi élete utolsó hónapjaiban sem fogta vissza magát (rákos beteg volt), konyakozott, bagózott, interjúkat adott, és nem akart meghalni. Végrendeletében díjat alapított az epizodisták jutalmazására, visegrádi nyaralóját pedig a Nemzeti Színháznak ajánlotta fel. Síremléke a Farkasréti temetőben áll. Hamvai egy vasládába kerültek, végakaratának megfelelően teste mellé fektettek egy-egy téglát a lerombolt Nemzetiből és a visegrádi nyaralójából, egy patkót, amely az Imperial nevű versenylóé volt, és némi fűmagot.

„Egyetlenegy valamivel kacérkodom. A reinkarnációval. Mert nem igaz, hogy nincs folytatás, az lehetetlen. Kell, hogy legyen, a világ nem szűnhet meg. Én fű szeretnék lenni, mert az kinő, levághatják, letaposhatják, akkor is kinő.”