Barabási Albert-László: Rejtett mintázatok

Művészet és tudomány? Íme a hálózati gondolkodás nyelve.

Barabási Albert-László hálózatkutató, fizikus. Egykoron szobrásznak készült, ám pályafutása inkább a tudomány irányába fejlődött. A művészetek iránti rajongása továbbra is töretlen, sőt talán mostanra teljesedett ki igazán. Ötvözve a tudományt és a művészetet, új dimenziót feszeget a társadalom számára. Összefogva a Ludwig Múzeummal a BarabásiLab most októberben nyíló kiállításával kísérletet tesz rá, hogy bebizonyítsa a hálózati gondolkodásnak igenis helye és fontos szerepe van a művészetben.

– Mit keres és mi a haszna a hálózati gondolkodásnak a társadalomtudományok területén? De befejezhetném úgyis ezt a kérdést, mit keres ez a téma egy művészeti múzeumban? 

– Az elmúlt 20 évben a munkásságomnak a hálózatkutatás és a tudományos írások voltak a látható részei. Ami talán nem volt látható – és ezért nagy öröm számomra, hogy a Ludwig Múzeumban most látható lesz –, hogy mi nagyon tudatosan fejlesztettük a hálózatok vizuális szókészletét. Részben tettük ezt azért, mert a kutatás szempontjából látnunk kellett, hogy néznek ki ezek a hálózatok, részben pedig azért mert én nagyon vizuális gondolkodó vagyok, tehát én akkor értek valamit, ha látom. Egykoron képzőművész szerettem volna lenni és volt egy természetes vonzódásom aziránt, hogy a vizuális kép éppen annyira fontos, mint az írott szó, valamint a képlet, ami a tudomány mögött áll. Az elmúlt 25 évben összeállt egy nagyon sokszínű anyag amin keresztül látható lesz, hogy miként alakult ki és fejlődött az a vizuális nyelv amivel ábrázoljuk a hálózatokat. Az elmúlt 10 évben a művészeti közösség elkezdte felfedezni a munkánknak ezen részét és különböző nagy nevű múzeumok kerestek meg minket a világ különböző pontjairól. Mi ezekre a lehetőségekre különösebben nem helyeztünk hangsúlyt, természetesen odaadtuk az ábráinkat, tárgyainkat, de nem fókuszáltunk rá, hogy múzeumi közegbe kezeljük az alkotásainkat. Most a Ludwig Múzeum felkérésére adatik meg, hogy visszatekintsünk erre az elmúlt 25 évre és, hogy lényegében a tudomány és az írott szó mellé egy harmadik, mondhatni egyenlő súlyú lábként odategyük a vizuális képet.

– Akkor ha jól értem a festő festékkel, a szobrász kővel, fával, agyaggal dolgozik, ti pedig ezzel ellentétben az adatokat használjátok mint eszköz.

– Számokat. Ami egyedi ezekből a munkákból az az, hogy mindegyik mögött van tartalom, van egy történet. Ugyanakkor nagyon fontos szerepe van az esztétikumnak. 2000-ben mikor az első vizualizációt csináltuk, már megfogalmaztam a labor tagjainak, hogy ezek a képek két szinten kell működjenek. Egyrészt mint egy ábra egy tudományos cikkben, másrészt úgy is, hogy kivesszük a tudományos cikkből és minden szöveg, minden háttér nélkül csak szép, érdekes, tartalommal bíró. A fehérjehálón keresztül (ami szintén ott lesz a múzeumban is) értettem meg a szükségességét a vizualizációnak. Ez a kép rengeteg újságnak a címlapjára felkerült, mai napig használják a sejtháló vizuális reprezentációjaként. Néhány hónapja kerestek meg legutóbb Dániából, hogy a dán királynőnek készítenek egy tudományos kiadványt amiben ezt szeretnék felhasználni. Ez is mind azt bizonyítja, hogy 20 évvel később is a kép, a cikktől függetlenül is él.

– Egy szokványos értelemben vett képzőművész fejében mielőtt elkezd alkotni megjelenik a kép, hogy miután elkészül a műve megközelítőleg mit szeretne látni. A ti fejetekben meg tud ilyen jelenni?

– Nem érzem másnak a munkánkat a művészekhez képest. A művész lehetőségeit is teljesen behatárolja az anyag amivel dolgozik. Kőből teljesen más munkát lehet csinálni, mint agyagból és megint más ha fából faragunk. A művész fejében is mindig ott kell legyen, hogy milyen megkötések vannak az anyagiságon keresztül. Ugyan ez történik nálunk is, mert az adat kétségtelenül megköt. A vizuális kép csak azután kezd megszületni miután értjük az adatot, sőt együtt kell kezeljük őket. Pontosan ez a különlegessége ennek a folyamatnak, hogy nem pusztán elvégezzük a tudományt és aztán készítünk egy látványos ábrát róla, hanem a kettő együtt halad. Az egyik legikonikusabb ábránk a betegség háló – amit a New York Times is közölt a tudományos rovata címoldalán – 6 hónapon keresztül készült. Ahogy a tudomány haladt, úgy alakult vele az ábra is. Megmaradt az összes verzió és ki is lesz állítva, ahogy az ábra párhuzamosan fejlődött. Az adatnak kell sugallnia, hogy mit lehet és miként tudjuk reprezentálni. Szintén az anyagtól függ, hogy milyen formában lehet megjeleníteni, például készülhet-e belőle 3D-szobor vagy csak kétdimenziós vizualizáció, sőt van ami csak videó formátumban adja ki a valós tartalmát. Azt gondolom ezek nagyon hasonló megkötések ahhoz amikkel a művészek találkoznak a munkájuk során.

– A kiállítást látogató laikusok érteni fogják a tárgyaitok, ábráitok mögöttes tartalmát?

– Szükséges, hogy értsék?

– Amennyiben művészeti szempontból nézzük nem, mert ott pusztán elegendő az esztétikai szint. De ha tudományos szempontból vizsgáljuk akkor fontos a mögöttes tartalom. Itt van a fő kérdés, hogy mi a cél.

– Pontosan. Van egyfajta művészeti misztérium a munkánkban. Egy kortárs művészeti alkotásban rengeteg mögöttes tartalom van, amit nem feltétlen oszt meg a művész. Vagy tudatosan teszi ezt vagy nem képes kommunikálni. Úgy érzem, hogy ha ez a kiállítás sikeres lesz, akkor két szinten fogunk tudni kommunikálni. Lesz az a fajta katarzis, hogy a látogatónak tetszik amit lát és esztétikailag a helyén érzi. (Amikor azt mondom esztétikailag nem Da Vinci esztétikumával szeretném ezt mérni, hanem ezeknek a belső esztétikája, amit el kell fogadni.) Amennyiben a néző nem hajlandó befogadni ezt a belső esztétikumot, akkor ezek számára csak nagyon különleges és érdekes objektumok lesznek. Az igazi izgalmat viszont az adja meg, hogy ha a belső tartalmat is befogadjuk. A legelső adatszobor amit csináltunk gyönyörűvé sikeredett, ami nem csak az én érdemem, hanem a csapaté és az adaté is, mert szépen adta magát. Mai napig örvendeztet akár hányszor ránézek arra a munkára. Önmagában egy fehér szoborról beszélünk, csomópontok huzalokkal összekötve. A tartalom nagyon sokrétegű mögötte. Lehet élvezni ezt a munkát anélkül, hogy tudnánk miről szól, de lesz mellette egy Ipad ami egy kibővített valóságot fog feltárni az alkotásról és megjeleníti mi van pontosan ábrázolva általa. 

Miként lesz egy hétköznapi mikrofonból művészeti tárgy? Hol vannak a meghatározó művészeti közösségek Magyarországon? Képesek e bármilyen jóslatra a hálózatok a koronavírus kapcsán? Miért terjednek másképp és gyorsabban az álhírek?

A videóban megtalálható fő témakörök percre lebontva:

3:20 – Művészet a számokkal

11:52 – Művészeti hálózatok

22:08 – Koronavírus

30:00 – Álhírek  

Nézd meg a teljes beszélgetést!