Nyírő András: Doktor Természet
Harminc éve úgy nézett ki, hogy helyrehozhatatlan károkat okozott a bányászat a Dunántúli-középhegység karsztvizeiben. De a természet meggyógyítja magát, ha hagyjuk. Sorozatunk utolsó részéhez érkeztünk.
Harcolok a vízzel
Két egyforma gomb van a távirányítón. A Pápai Vízmű igazgatója azt mondta, hogy a jobb gombbal tudom kikapcsolni a riasztót. Vagy a ballal? Fel kellett volna írnom.
Sötét éjszaka van, a hajnalt csak keskeny, derengő csík jelzi az égen. A tapolcafői vízmű kapuja előtt állok, a kerítésen keresztül látom a forrásmedencét. Bal vagy jobb? Ha rosszat nyomok, fellármázom a falut. Bal. Csend. Reméljük, hogy kikapcsoltam a riasztót. Beteszem a kulcsot a zárba, elfordítom. A kapu nyikorogva nyílik, huhh, megúsztam, alhatnak tovább békésen a szomszédok.
A kis betonmedencében négy kürtő ontja a vizet. Vadul, izgatottan tör elő. Misztikus, erotikus, bámulatos. Lassan világosodik, előveszem a GoPrót, és benyomom a jéghideg medencébe. Érzem a víz sodrát, az erőt, amivel vinné magával a kis fényképezőgépemet. Én is harcolok a vízzel.
Dédelgeti a forrásokat
Érdekelt Somogyi Zoltán, ez az örökmozgó ember, aki a helyi Kertbarát Kör tagjaival dédelgeti, szeretgeti a források környékét. Tanösvényt építettek, sokszor a vízművel és a várossal birkózva. Somogyi hatvanöt éves, földmérő volt. A balatonfüredi szívszanatóriumban tanulta meg, hogy a kávét fahéjjal kell inni. Rávesz, kavargatom a méregerős kis fekete tetején a fahéjszigetet.
Térül-fordul, hozza a Tapolcafői Kalendárium köteteit. Ezt is ő szerkeszti, nem kérdezem, hogy honnan van ennyi energiája. Kinyitja az egyik kötetet, a térképet mutatja, régen három tó volt. A Templom-tó tíz forrással, a Déli-tó huszonhárommal és az Örvény-tó. Pápa városa és 18 környező település innen kapja az ivóvizet.
Milyen volt régen?
Somogyi leveszi a szemüvegét, és egy visszaemlékezést olvas fel a kalendáriumból: „Emlékeimben élnek a kövek, amelyeken az asszonyok mostak, öblítették a tiszta ruhákat, mi halásztunk a kövek között, az otthonról elcsent tésztaszűrővel. Csak a házunk előtt csörgedező kis forráshoz mehettem játszani, mivel az elesésen kívül nem voltam más veszélynek kitéve. Felnőtt vigyázó is akadt, mert az asszonyok egymást váltogatva mosták a ruhákat, az emberek itatták az állataikat. A köveket néha ellepte a víz, máskor visszahúzódott. Kicsi szigetecske volt a források közepén, jó játszótér volt. A víz térdig ért, de mi hajótöröttet, szigetlakót játszottunk. Reggeltől estig gázoltunk a vízben, nyáron mezítláb, télen gumicsizmában.”
A magasabban fekvő források 1968 márciusában apadtak el, szeptemberre kimerült az összes. A gyerekek iskolába jövet-menet megálltak a templomnál, a forrás lejáratánál, és szomorúan nézték, hogy zsugorodik a tó. Egy nap végleg eltűnt, az üres meder tátongott előttük. Az öregek azt mondogatták, hogy nem jön vissza a víz.
Fekete esztendő
A tanösvény információs tábláján: „1968 a táj életében fekete esztendő volt. Ezek után az újra fakadó források csak álomnak bizonyultak.” A Tapolca-patak medre feltöltődött, benőtték a bokrok, fák. Somogyi mutatja, nézd, milyen szép verset írtak akkoriban:
Itt születtél a völgy teknőjében,
Itt a helyed a templom tövében,
Nem búcsúzunk végleg,
Ha fogva tartanak,
Tépd le béklyóidat,
A mostani nemzedéknek is mutasd meg magad.
Eltelt negyven év
A tapolcafőiek bizakodva hallották, hogy bezárják a bauxitbányákat. Nézték, várták, hogy végre mikor bugyog fel a víz. 2010-ben rekordmennyiségű csapadék esett. Az eredeti kutakat lehegesztették. Egy szép napon fülsüketítő robbanással rúgta le a tetőt a visszatérő karsztvíz. Az emberek ujjongtak, gyerekek, visszajött a víz!
Nem pályáztak, nem vártak gigászi pénzekre, kicsit a kicsire, saját erőből, összefogással építették meg a tanösvényt 2010-ben. A vízmű nem hatódott meg, nem engedték be a területükre a tanösvényt. Somogyi a másik szomszédjával, a református egyházzal állapodott meg, Levelet írt a püspöknek, kérte, hogy adjanak területet a tanösvényhez. A püspök szolgalmi jogot nem adott, de megengedte, hogy lekerítsék azt a részt, amire szükségük van. A falusiak felajánlottak anyagot, munkát. Lépcsőket alakítottak ki, hidat építettek a patakra.
Egy évvel később az országgyűlési képviselő unszolására a vízmű beadta a derekát, a tanösvény tábláit ők finanszírozták. Megkeresték az erdészetet, három kültéri asztalt és padokat adtak a patak partjára. Somogyi nem az a fajta, aki ilyenkor hátradől. Összegyűjtöttek egymillió forintot a tapolcafőiektől és a pápaiaktól malomkerékre, tapolcafői asztalos gyártotta le egy hónap alatt. A Bakonyerdő Zrt. adta a fát, a vázszerkezet tölgyből, a lapátok vörösfenyőből készültek.
Somogyi a földhivatalban dolgozott, a régi telekkönyv alapján tűzték ki a helyét, hogy ugyanott legyen, ahol régen állt. Amikor az alapját kiásták, megtalálták az épület maradványait. A malomkerék a vízmű területén áll, de ide csak engedéllyel lehet belépni, így a kertbarátok csak a kerítés túloldaláról nézhetik. Legutóbb negyvenöten jöttek füvet vágni, metszeni, táblákat csiszolni, újrafesteni.
Fákat ültettek, madáretetőt telepítettek. Ivókutat alakítottak ki, szalonnasütőt állítottak. Idén valaki felajánlott egy disznót, megsütötték, és megvendégelték az érdeklődőket. Vettek csónakot, nem lakatolják le, próbálják ki a látogatók szabadon.
