The Dig – Ásatás – filmajánló
Kincskereső felnőtt kalandoroknak – így jellemezte történetét, az Ásatást a regényíró John Preston. A Netflixen január 29-én várható adaptáció két amatőr brit régész különleges történetét mutatja be a második világháború hajnalán.
1939-ben egy VI. századi angolszász hajót találtak Sutton Hoo-ban, egy keskeny kis suffolki folyóparton, Nagy-Britannia keleti részén. A terület egy Edith Pretty nevű vagyonos özvegyé volt, akit régóta érdekeltek a birtokán fekvő halmok, így társául felbérelte az autodidakta Basil Brown régészt, hogy együtt deríthessenek fényt a rejtőző kincsekre. Azt egyikük sem sejtette, hogy amit találnak, az a XX. század legnagyobb leletei közé fog tartozni.
A Carey Mulligan és Ralph Fiennes főszereplésével készült Ásatás olyan, akár egy óda az európai régészet történelméhez, hiszen bepillantást nyerhetünk abba a folyamatba, amikor egy nemzet szó szerint a föld alól ássa ki valódi múltját – és az efféle revelációk eredménye a tisztább jelen, az önismeret és a kollektív büszkeség. A hajón a primitívnek hitt angolszász maradványok helyett gyönyörűen megmunkált tárgyak lapultak. A történelem ezzel a találattal újraírta önmagát. Érdekesség, hogy a rendező majdnem épp annyira kívülálló a szakmában, mint az önjelölt régészek: Simon Stone eredetileg operákkal és színművekkel foglalkozott, és még csak ez a második filmje, de talán épp emiatt képes újszerű rálátással többet adni a filmkedvelők számára. A produkció során kimondottan nagy hangsúlyt fektettek a karakterek leporolására, az élénk személyiségek megteremtésére, mivel maga a régészeti munkafolyamat viszonylag vontatott tempójú. Ezzel a színészek is kiválóan együtt tudtak és akartak működni: Fiennes például maga is Suffolkban született, így főképp fontosnak tartotta, hogy ne csupán felületesen adja vissza karakterét.
De mit adhat most nekünk egy ilyen történet? Nincsenek se múmiák, se zombik, sem titokzatos átkok. Csak a por, a föld, a múlt és az ember. A föld alatti maradványok mindig emlékeztetnek az idő befoghatatlan távolságaira, és afelől is biztosítanak, hogy van, ami sosem változik. Egy árny lebeg a békés kertek fölött, éleződő konfliktus fémes szaga áll. A múltat hiába temetjük, úgyis felszínre tör – és hogy jelen esetben az éppen egy hajó, jelentős szimbolikával bír. Ahogy Brown (Ralph Fiennes) először szúrja ásóját a merev földrétegbe, a háború első lövései is eldördülnek. A csapat lassanként megfejti a darabkák jelentését – mert hát még a talajban is csak ezt keressük, az értelmet. A kincset azonban, amire két magányos, tiszta szándékú ember, egy férfi és egy nő együtt a paradicsomi nyugalomban és őszinte kíváncsiság kötelékében rátalál, nyomban eltakarja a hatalom sáros, mohó keze. Az arrogáns modern ember igájába hajt mindent, ami nálánál gyengébb, és úgy hiszi, előtte csak barbár senkik jártak a földön, pedig az igazság az, amit Basil ki is mond: „Attól fogva, hogy megjelent az első emberi kéznyom egy barlang falán, mi mind csak egy óriási folytonosság részei vagyunk.”
Persze, a hajó ringatózik tovább az élet kaotikus tengerén. Hogy saját korlátainkat legyőzzük, az ma is ugyanúgy kötelesség, mint ezer éve. De igencsak nehéz elhinni, hogy jutottunk bárhová is, amikor tízezrek menetelnek egy pusztító háborúba. Ahogy Plutarchos írta: „Navigare necesse est, vivere non… – Hajózni szükséges, élni nem.” Ezek a relikviák törékenyek és mégis maradandók, beszélnek hozzánk: egy elveszett civilizáció a náci Németország fenyegetésének árnyékában került újra a felszínre, és csendes jelenlétével azt adta a briteknek, amire éppen szükségük volt. Hitet és bizalmat önmagukban, egységet a szétfeszülő világban.
Mit számít tehát néhány száz év?
