Trill Zsolt: Nem beszélünk őszintén

A Nemzeti Színház művészével beszélgettünk a közösségi médiáról, a színészek szerepvállalásáról, megnyilvánulásáról és a színművészeti körül kialakult helyzetről.

– Szembetűnő a mai világban, ha egy ismert művész nincs jelen a különböző közösségi felületeken. Tudatos a távolmaradása?

– Elegáns távoltartás van a részemről, mely tudatos és tudat alatti egyben. Engem egyáltalán nem érdekel a közösségi média, mert lényegét tekintve iszonyatosan felszínesnek tartom. Bárki bármit mondhat, kijelenthet. Elhiteti az emberrel, hogy ha elegendő mennyiségű követővel rendelkezik, akkor teljesítmény is van mögötte. Szerintem meg nincs.  

– Elzárkózik attól, hogy többet megtudjanak Önről mint művészről vagy esetleg a privát életéről?

– Kit érdekel, hogy az én életemben otthon mi történik? Szerintem senkit. Aki elhiszi magáról, hogy fontos, ott nagyon nagy baj van. Én nem hiszem. Ha valaki tényleg kíváncsi rám, eljön a színházba, és megnézi az előadást. A személyes találkozásokat és beszélgetéseket sokkal többre értékelem.

– Nincs olyanfajta közlési vágya, amit a közösségi médiában megosztana?

– Nem hiszem, hogy kíváncsi lenne bárki is a véleményemre, ezt minden álszerénység nélkül gondolom. Pontosan ezt hiteti el velünk a közösségi média, hogy mindenkinek a véleménye fontos és számít. Közben nem így van. Akinek a véleménye számomra fontos, annak elolvasom a könyvét, meghallgatom az előadását, találkozom és beszélgetek vele, úgyhogy azért van más mód is az információ és a tudás megszerzésére.

– Akkor távol tartja magát a kommentektől is, így a közösségi felületeken uralkodó közbeszédtől, ami jelentősen megváltozott az évek alatt, ne tagadjuk, negatív irányba.  

– Mondhatjuk nyugodtan, hogy primitív lett. Azért ha valami a kezembe akad vagy a feleségem, valamelyik barátom megmutatja, elolvasom, sajnos látom, mi zajlik. Teljesen nem zárkózom el, csak engem nem érdekelnek ezek a felületek. Ahogyan a modern kütyük (okostelefonok) sem. Azt sem értem, hogyan lehet odáig eljutni, hogy a telefont nem kapcsolják ki a színházban. Képtelenek vagyunk elszakadni és másra koncentrálni, még előadás közben is előveszik az emberek a telefonunkat, és nyomogatják. Azért megyek színházba, hangversenyre, koncertre, mert kíváncsi vagyok az előadásra. Még a legrosszabb színház is ezerszer többet ér, mint az ezeken a kütyükön eltöltött idő.  

– Egyébként nagyon sok színész használja a közösségi felületeteket, és próbál minél több gondolatot, eseményt megosztani magáról.

– És attól jobb színész lesz?

– Jobban megismerhetik, szimpatikusabbá válik, talán több ember mehet miatta színházba is.

– Nem hiszem, hogy többen jönnének a Nemzeti Színházba, ha nekem lenne több tízezer követőm a Facebookon.  

– Nemcsak a közösségi médiától tartja távol magát, de televíziós show-műsorokban sem szerepel.  

– Elsősorban azért, mert nem értek hozzá, nem is nézem, nem az én világom. Biztos van, akit vonz ez a fajta szereplés, nekem nincs igényem rá, hogy ilyen szinten legyek jelen. A közösség érdekel, akikkel együtt gondolkodva alkotunk meg egy előadást, mert ez a munka a csapatról, nem pedig rólam szól.  

– Érez egyébként olyan nyomást, ami erőteljesebb szerepvállalást követelne a közéletben, hogy bizonyos ügyek mellett fel kell szólalni, ki kell állni?

– Valaki fontosnak tartja, hogy megszólaljon, állandóan szerepeljen és jelen legyen a köztudatban. Számomra az önmagában nem teljesítmény, hogy elmegyek a tévébe táncolni vagy „főzicskélni” egy műsorba. Nem is tudok úgy táncolni meg főzni, akkor minek? Csak azért, hogy elhitessem magammal és a külvilággal, hogy fontos vagyok, számítok? Létezik más tér, ahol beszélhetek komoly, izgalmas dolgokról átvitt és nem átvitt értelemben, ez pedig a színpad.

– Azért az mindig jellemző volt, hogy a művészek olykor felszólalnak egy-egy kérdésben, mert hisznek benne, fontosnak tartják, hogy véleményt formáljanak, hassanak az emberek gondolkodására. Lehet ilyen szerepe a művészeknek?

– Úgy látom, jelenleg semmi másról nem szól a világ, csak mindenki meg akar nyilvánulni. Engem nem is ez zavar, hanem azt érzem, valójában nem beszélünk őszintén, nekem ez a legnagyobb tragédiám. Rettenetesen felületes a világunk, és ebbe nemcsak a színházi világ tartozik bele, hanem az egész környezetünk. Nem vagyunk őszinték, viszont ha őszinték vagyunk, akkor vállalnunk kell a saját hibáinkat, akkor is, ha ez rengeteg konfliktushoz vezet. Az igazi építő és segítő kritikát valójában senki nem tudja elviselni, csak a felszíneset, abba meg komoly emberek nem mennek bele. Azt látom, hogy aki igazán mélyen gondolkodik, nagy tudással rendelkezik, a szakmájában, izgalmas, értékes dolgokat alkot, az nem nagyon szólal meg vagy másképp szól és cselekszik. Nagyon sokan pontosan tudják, mi zajlik a színházainkban, de a problémákról, amiket évtizedek óta tolunk magunk előtt, senki nem beszél!

– Azért, mert nem merik őszintén vállalni, mi zajlik a színfalak mögött?

– Pontosan, mert akkor cselekednünk, tennünk kellene annak érdekében, hogy változást érjünk el.  És elsősorban a színpadon kellene tenni.

– Teljesítményben?

– Igen, mert ott kellene igazán nyitottnak, erőteljesnek lenni, nem mikrofonba kiabálni, interjúkban, riportokban valótlan dolgokat állítani. Amikor meg egy-két ember elkezd komolyan és őszintén beszélni, na ott akkor cirkusz van!

– Ha a színészi szakmát nézzük, a megújulás felé vezető úton történtek lépések. Mégis mi az oka, hogy ekkora az ellenállás?

– Ahogy az előbb is mondtam, csak akkor indulhatna el valami, ha nyíltan és őszintén beszélnénk a komoly problémákról. Valójában az a legnagyobb baj, hogy itt mindig valakik meghatározzák, mi a fő vonal, és ettől a másodperc tört része alatt le tudnak szállni, át tudnak más vágányra térni, az érdeküktől teszik függővé a gondolataikat, az irányokat.  

– A színészek világára még külső szemlélőként is nehezen lehet mondani, hogy valaha egységes volt, most viszont már nagyon eldurvult a párbeszéd. Mi lehet a megoldás?  

– Soha nem volt egységes a szakmánk, nem csak itthon, az egész világon sem. Szerintem az lenne az elsődleges, ha a fiatalok végtelen alázatossággal elkezdenének dolgozni – ezalatt a tanulást értem –, mert az még önmagában nem jelent semmi, ha valakit felvettek a színművészeti egyetemre. Majd ha elvégzi, és ledolgozik tíz évet, utána kezdődhetnek az igazán a fontos dolgok. Csak a munka lehet a megoldás, és nem papolni kell a nyitottságról, annak is kell lenni! Millió példát tudnék mondani, hogy mennyire nem nyitottak a szakmabeli emberek.

– Ezt a saját bőrén is érezte?

– Persze, és érzem a mai napig is! Mindent akkor lehet megtapasztalni, ha csinálod, a rosszat is és a jót is. Azok, akik magukról azt állítják, mennyire nyitottak, azokról munka közben pontosan látom, hogy pont az ellenkezője igaz.   

– Nehéz most ilyen viszonyok között színésznek lenni?

– Sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat, most úgy érzem, nagyon nagy válságban vagyunk.

– Elég erősen kirajzolódott, ki hol áll, melyik oldalon, és mit képvisel. Tart attól, hogy azért, amit mond, gondol, valaki nem akar majd Önnel együtt dolgozni?

– Ha a gondolkodásom miatt nem akar velem valaki együtt dolgozni, akkor isten őrizz, hogy velem dolgozzon, nem kell. Tartok tőle, hogy a mostani helyzet ide fog vezetni. Valójában arról kell beszélni, hogy azért nem tudunk egymással dolgozni, mert nem találjuk a közös hangnemet, nem tudjuk elfogadni egymást, és most a tehetséges emberekről beszélek, a középszerű nem érdekel. Tehetséges emberek képtelenek együtt dolgozni, és ez nem változik addig, amíg nem lehet nyíltan és őszintén beszélni egymással. Nem a saját színházamra értem, mert itt lehet, bárki bármit mondhat, soha semmilyen következménye nem volt.

– Talán a mostani konfliktus eljutott arra a színre, amikor a művészek egymás tehetségét is megkérdőjelezik.

– Ugyan! Eddig is megkérdőjelezték, ezért mondom, hogy itt hazudik mindenki mindenkinek. Egymás arcába mosolygó emberek mennyi rosszat mondtak egymásról eddig is! A nyilvánosság bevonásával, a nyilatkozatokkal viszont „titoktalanították” az egész szakmánkat! A közönségnek mi köze ahhoz, hogy én kiről mit gondolok vagy rólam mit gondolnak? Nézzük meg, milyen hangnemben írnak egymásnak emberek a Facebookon, nyilvánosan! Milyen dolog ez? Elvárják, hogy toleránsak legyünk, de valahogy mindig csak egy társaságnak kell toleránsnak lenni, miért nem lehet mindenki az?

– Bár a vita eléggé szerteágazik, az alapja mégis Vidnyánszky Attila kinevezése és az attól való szakmai félelem, hogy milyen irányba vinné el a színművészetit?

– Aki ettől tart, végignézte a Nemzeti Színház elmúlt hét esztendejét? Azt a nyitottságot és szakmaiságot, ami itt jelen van? Vidnyánszky Attila létrehozott egy nemzetközi színházi találkozót, nézzék meg, milyen rendezők, hány országból jöttek a Nemzetibe. Ennyit a nyitottságról. Fogalmuk sincs, milyen szakmai munka folyik itt.

– Aki eddig kiállt Vidnyánszky Attila mellett, és más véleményt képvisel, kap hideget-meleget. A legutóbbi példa a Szolnoki Szigligeti Színház, ahol a Kossuth-díjas Balázs Péter igazgató egyik nyilatkozata miatt a színház támogatását bocsánatkéréshez kötötték. Mi a véleménye erről?

– Ez normális? Ez egy demokratikus ország? Ez egy demokratikus városvezetés? Mindenki meg van félemlítve, csak éppen nem azon az oldalon, ahonnan ők mondják, hanem pont az ellenkezőről. Hogyan lehet egy színház támogatását bocsánatkéréshez kötni egy nyilatkozat miatt? Ez már olyan mélyen van, hogy az embernek véleményt sem érdemes formálnia. Abszolút kettős mérce van. És mindig csak „valakik” mérhetnek.

– Mit gondol, mennyire rántotta le magát a szakma a mélybe?  

– Rettenetes válságban vagyunk, de mi vittük idáig, közösen. Nem egy ember robbantotta fel, ne gondoljuk már ezt, hosszú-hosszú évtizedeken keresztül zajlott a folyamat. Azért, mert mindig valakik meg voltak félemlítve.

– Ha már évtizedek: nagyon régóta dolgoznak együtt Vidnyánszky Attilával, milyen embernek ismerte meg?

– Végtelenül dolgos, a munkában hívő ember, ha valaki nyitott, akkor ő biztosan az. Persze mindenbe bele lehet kötni, és egy vezető nem tud minden ember elvárásának megfelelni. Egyébként a szereposztásokat is mindig úgy intézi, hogy mindenkinek legyen feladata, nem arról van szó, hogy egy-egy embert kiemel, a többit meg nem. De nem szeretnék olyan szuperlatívuszokban nyilatkozni róla, mint az elmúlt időszakban más tanárokról, rendezőkről tették kollégák. Szerintem az számít, amit az ember letett az asztalra. Mindenki tudja, hogy az ő színházi világában kezdtem, bármit mondhatok, elfogultnak tartanának, ezért feleslegesnek is tartom, hogy én megnyilatkozzak. Sokkal többet ér, hogy Debrecenben is csinált egy teljesen más jellegű színházat, senkit nem nyomott el a maga környezetében. Egy dolgot mond és képvisel: legyen sokkal sokszínűbb a színházi életünk. Ehhez lépéseket kell tenni, és sok ember tud együtt dolgozni és együtt létezni. Ha akar.

– Ha ténylegesen visszatérünk a színházba: mit tapasztal, mennyire érződik a koronavírus hatása?

– Érződik, és szerintem évekig kihatással lesz az életünkre. Ezt is egy jelnek kell tekinteni. Változtatni kell a viselkedésünkön, a hozzáállásunkon, hogy a nézők bízzanak, és visszajöjjenek a színházba. Az nem jó irány, ha mindig a cirkusz meg a felhajtás miatt járnak bizonyos emberek előadásokra. Nekünk a színpadon kellene őrületesen izgalmas teljesítményt nyújtani, ha lehet, minden színházban. Mégiscsak a színpad a legfontosabb! A fiatalok kezdjenek el végre tanulni és dolgozni, különben olyanok lesznek, mint mi. A jelenlegi helyzet nem a változás felé visz, fontos, hogy ők mint emberek legyenek jobbak, és ahhoz kellenek minden oldalról a vezetők. A jó értelemben vett vezetők. Tegyünk azért, hogy ők mások legyenek.

– Fél év után visszatér a színpadra a Caligula helytartója című előadásában. Nehéz ennyi kihagyás után?

– Vidnyánszky Attila Beregszászon és Debrecenben is úgy építette fel az évadot, hogy bizonyos előadásokat akár fél év után vettük újból elő és játszottuk újra. Egyébként én minden előadás előtt készülök, újra átnézem a szöveget, mert szükségem van rá. Nálam nem okozott nehézséget ez a kihagyás, amíg mások sztrájkolnak, én futok négy-öt kilométert, és készülök arra, hogy színpadra kell lépni. Legközelebb a Caligulában, aztán jön a Médeia, Tartuffe és így, ahogy elkezdtem sorolni a darabokat, az jutott eszembe, meg lehet nézni, milyen irodalommal foglalkozott a húsz év alatt Vidnyánszky Attila, talán az is jelenthetne valamit. Gondolom, a színművészetit is ez alapján szeretné csinálni.