Vörös Kriszti: Májusfa és csók

Az első szerelem varázslatos meséje. 

14 éves voltam. Szerelemről ábrándoztam. Az Abigél-filmet idézően szigorú, bentlakásos lánygimnázium tanulói 5 hetente járhattak haza, ám én egy hosszú hétvégén a szüleim engedélyével Andocsra mentem osztálytársam családjához. Az édesapja TSZ elnök volt, mindenki ismerte őket.

Este szalonnasütésre mentünk a szomszédos Nágocs faluba. Meglepő és szokatlan figyelmet kaptunk a másik nem helyi képviselőitől. Talán azóta sem éreztem ekkora rajongást magam körül, mint akkor ott. Hamar összeakadt a tekintetem egy jóképű, talán pár évvel idősebb fiúval.  Mikor odaült mellém, hogy beszélgetést kezdeményezzen, alig mertem megszólalni. Csöndes és visszahúzódó lány voltam. Ő viszont csak kérdezgetett, viccelődött, szóval tartott – ment a kampány.

Az estének vége lett és mi visszasétáltunk Andocsra. Össze-vissza cikáztak a gondolataim és semmi másra nem tudtam gondolni, mint a nágocsi fiúra. Elöntött az ismeretlen, de jóleső érzés: valaki a kedvedet lesi és a figyelmedért bármit megtenne. Nehezen aludtam el, a reggel pedig hamar eljött.

A barátnőm sikítozására ébredtem. Fel és alá rohangált a szobában.

– Kaptam májusfát! Halljátok? Kaptam májusfát! Csak ezt tudta mondogatni tapsikolva, széles vigyorral.

Nem tudtam, miről beszél, városi lány voltam, a májusfa nem jelentett számomra semmit.

Pár perc múlva kiderült: a kertben két termetes fa állt, telis-tele színes díszekkel. Barátnőm édesanyja elmesélte, hogy a májusfát csoportba szerveződve állítják a legények a lányoknak, akiknek ez nagy megtiszteltetés, mivel ezzel fejezi ki a fiú az udvarlási szándékot. Magas, sudár fák voltak erre alkalmasak, melyeket a kerítésoszlophoz rögzítettek éjjel vagy kora hajnalban. Általában színes szalagokkal, étellel-itallal is díszítették.

Barátnőm örömét elnézve, hogy udvarlója akadt, nekem csak rossz kedvem lett: talán sosem látom többet azt a fiút.

Az andocsi kegykápolna ismert búcsújáró hely és a hozzá tartozó papkertben bandáztak a helyi fiatalok. Mi is ott beszélgettünk délután. Egyszer csak barátnőm felpattant és az árnyékban közeledő hangok felé szökdécselt. Biztos az udvarló – erőltettem valami torz mosolyt arcomra. A következő pillanatban azonban bele kellett markolnom a pad támlájába, mert az árnyékból elém lépett a nágocsi fiú. Még most is emlékszem rá, hogy szívem szerint a nyakába ugrottam volna, annyira örültem neki. Leült mellém a padra és mosolyogva annyit kérdezett csak:

– Tetszik a fa, amit állítottam neked?

Hoppá! Hát ezért állt két fa a ház előtt! Eddig valahogy azt gondoltam, barátnőmnek talán több udvarlója is van. Most azonban… Minden értelmes magyarázat összeomlott. Gyanítom, a legnagyobb ostobaságot feleltem:

– Persze, szép. Ti biztos minden évben állítotok ilyet.

Estére gondolataim még az előző este kuszaságánál is kacifántosabbak voltak, boldogság (Szóval szerelmes vagyok.), öröm (Kaptam májusfát!), csodálkozás (Ilyen kötődni?), aggodalom (Még csak annyit sem mondtam, hogy köszönöm.) kergetőztek lelkemben.  Persze, hogy nem aludtam egész éjjel. A sok érzésből hajnalra a végzetes tragédia biztos tudása emelkedett ki: olyat tettem, amit már soha többé nem tudok visszacsinálni.

Vetettem egy utolsó pillantást a fára, amit fölöslegesen állított az a fiú, akinek nem tudtam megnyílni, akit örökre elijesztettem ostoba zavarodottságommal, akinek nem ugrottam a nyakába, aki felé közömbösnek hazudtam magam, és az élet minden öröméről lemondva, leszegett fejjel elindultam a buszmegálló felé. Barátnőm boldogan csivitelt mellettem, de én nem hallottam.

Egyszer csak két fiú suhant el mellettünk biciklivel és egy komoly kontrafékes farolással lepattantak a bringáról. Ott állt velem szemben a nágocsi fiú, és az arcán semmi nem látszódott, ami elkeseredettségre utalt volna előző napi bumfordiságom után. Sőt, talán akkor láttam a legelevenebbnek.

– Úgy akartál elmenni, hogy nem is köszönsz, Kriszti?

– Én? Hát, nem tudtam...

Még a mondat utolsó felét keresgéltem, mikor egyszer csak megölelt és megcsókolt. Egy pillanat alatt történt, de velem megállt a világ.

Végül rám mosolygott és csak annyit mondott:

– Most már mehetsz, mert úgyis megkereslek.