Elkapni a gyorsan futó gnút – Mi és a fotós tanfolyam

3. rész

Jó napot, varázsceruzájuk van? Az a lengyel rajzfilmes típus, amivel bármit lerajzolok, és az életre kell. Nincs? Akkor legalább harmadolható zsiráfot vagy gyorsan futó gnút tartanak? Milyen bolt az, ahol semmi nincs? Fotós szaküzlet? Pedig akkor jó helyen járok.

Látom, az eladó már nyúl a telefonja után, hogy a rendőrséget vagy az elmeosztályt tárcsázza, de aztán gyorsan elmagyarázom neki, ezekre a dolgokra a fotós tanfolyamhoz lenne szükség, ahová jelenleg járok. Az én tanárom ugyanis – úgy tűnik – az egzotikus állatokért rajong, mert zsiráfokról, pingvinekről, oroszlánokról meg gnúkról mutogat példafotókat. Ilyeneket meg hol a nyavalyából szerezzek Budapest Belvárosában? Bár nem hinném, hogy Szegeden vagy Győrben több kezes gnút találnék az utcán fotózásra készen.

Mivel egyetlen fotós szaküzletben sem kaptam alkalmas modellt, így kénytelen voltam több órát ülni a Balaton partján, hogy kacsaportrét készíthessek, mert a házi feladat portré volt, mégpedig állatról, a szemére fókuszálva. Mi sem könnyebb, gondoltam, miközben elzsibbadt lábbal gubbasztottam a betonon és már legalább ezret kattintottam, amiből persze egyik sem lett olyan, amilyet szerettem volna, de főleg amilyet Beliczay Laci, szeretett tanfolyamom vezetője kért. A helyzetemen csak az könnyített, hogy azzal biztattam magam: ha ezt a feladatot sikerül teljesítenem, a fogyókúrám ellenére is benyomok egy sajtos-tejfölös lángost a Kaktuszban. Mi tagadás, ez a motiváció sokat segített, még annak ellenére is, hogy egy idegen kisgyerek öt percenként azzal nyaggatott: Te mit kukucskálsz itt a parton? Amikor elmondtam neki, hogy kacsákat kell fotóznom, azzal jött, mikor leszek már kész, mert meg akarja nézni a képeket. Szerencsémre az anyja gyanúsnak találta, hogy túl sokat beszélek a gyerekkel, ezért elrángatta mellőlem, így egy óra után végre egyedül maradhattam súlyos terhemmel, a házi feladattal, meg a kacsákkal. De hiába minden gyötrelem, végül csak négyest kaptam, ellentétben eminens osztálytársammal, Nyírő Andrással, aki, naná, hogy most is ötösre teljesítette a feladatot. Könnyű volt neki, az ő felvételén egy csinos lány pózolt, aki nem is hasonlított az én csapzott balatoni kacsámhoz, sem a férjemhez, aki még be is bandzsított a portrén, hogy minél hülyébben nézzen ki.

Fotós tanfolyamom harmadik órája tehát egy gyenge négyessel indult, meg a fénymérés szabályaival, amiből az első pillanatban szinte semmit nem értettem. Ráadásul kérdezni sem mertem, mert új tagok is csatlakoztak hozzánk, akik előtt szerettem volna megtartani azt a képet, hogy a szőke nők sem feltétlenül hülyék. Pár perc után aztán megvilágosodtam, amikor az ISO-értékek meg a záridő került szóba, rájöttem, hogy ezekről már hallottam. Végképp megkönnyebbültem, amikor Beló tarsolyából előkerült egy oroszlán, úgy éreztem, az egzotikus állatos példafotókkal ismét hazai pályára léptem. Persze, az oroszlán beszerzésével ismét bajban leszek és megvilágítani sem lesz annyira könnyű, mint mondjuk egy köcsögöt, ha véletlenül ez lesz a házi feladat.

Szerencsére, mire lankadni kezdett a figyelmem, mert bevallom, ez a fénymérés engem nem villanyozott fel túlságosan, Beló bedobta a varázsszót: izgalmas fotók. Ez kell nekem! Mutogatott is mindenféle csodás fényképet. Ezeken körkörös képeket alkotó csillagok, meg furcsán felborzolt sörényű oroszlánok és elmosódott hátterű autók voltak. A személyes kedvencem azonban a futó gnú. Neki mind a négy lába a levegőben volt. Mit tagadjam, úgy magával ragadott a látvány, mint egykor a nagyanyám által megkent szilvalekváros kenyéré, ami ma is legszebb álmaimban jön elő. De ami fontos, hogy megtanultam: a mozgást legjobban lassú záridővel lehet érzékeltetni a képeken. Így készült fotó kedvenc gnúmról, meg az autóról és a borzos oroszlánról is.

S mivel sem a fotós boltban, sem otthon nem találtam gnút a gyakorláshoz, megkértem a szomszéd gyereket, futkosson egy kicsit az utcán, hogy mint gyorsan mozgó objektumról, hadd csináljak róla pár fotót. Megzsarolt a kis rohadék, azt mondta, csak akkor engedi magát futás közben fényképezni, ha egy héten át minden nap fizetek neki egy fagyit. Engedtem a zsarolásnak, de a képek végül nem lettek jók, mert a szomszéd gyerek rossz kondiban van és gyorsan elfáradt, az én fotóim meg mind életlenek lettek.

De a legjobbat még nem is meséltem: a hét elején felhívott egy ismerősöm. Látom a Facebookon, hogy belőled meg fényképész lett – mondja. Elvállalnád a fiam lagzijának fotózását? Elégedetten sóhajtottam: most aztán eldicsekedhetek a férjemnek, mégiscsak beindul a biznisz, tényleg meggazdagszunk. Mit tudnátok fizetni?, kérdem tőle szerényen. Arra gondoltam, folytatta, hogy ez neked jó gyakorlás lenne, a vacsoráért meg nem kellene fizetned.