A költő, aki Istennel kártyázik - Sántha Attila

Úgy terveztem, hogy Tusványoson, az Olt partján, égig érő fenyők árnyékában beszélgetek Sántha Attila költővel, de harminc éve először elmaradt a fesztivál, így be kellett érnem online interjúval.

Harminc éve annak is, hogy egy fiatal költőgeneráció fejében megszületett az új irodalmi csoport, a transzközép létrehozásának szándéka, ennek mentén jött létre később az Előretolt helyőrség folyóirat. A transzközép irodalom lényegét – egy világkezdet lehetőségét ígérve – Sántha Attila foglalta kiáltványba, őt tartják a transzközép ideológiai atyjának, ezért közösen elevenítjük fel, milyen volt akkoriban meghökkenteni az olvasót, és mennyire érzi magáénak ma az akkor megfogalmazottakat.

– Közvetlenül a román forradalom után, az akkori barátnőd kézdivásárhelyi lakásában született meg az a felhívás, amely szikraként szolgált a bálványosi folyamat kialakulásához. Hogyan pattant ki ez a szikra?

–Ma is csodálkozom, mi mindenre voltunk képesek 1989 decemberében mi, kézdivásárhelyi fiatalok. Azt, hogy húsz évig kommunista elnyomásban éltünk, pillanatok alatt levetkőztük, és mosolyogtunk azokon, akiknek ez nem sikerült. Emlékszem, december 22-én délután eldöntöttük Deme Lászlóval és Fekete Vincével, hogy újságot adunk ki – ez lett a romániai sajtószabadság első teljesen új lapja, a Székely Újság. Odamentünk a város ideiglenes vezetőjéhez, tudna-e segíteni ebben. Ő elsápadt, és rémülten mondta, ahhoz jóváhagyás kell. Nem is erőltettük tovább, ha nem látja, hogy forradalom van, akkor nincs mit kezdenünk vele. Az újság egy nap alatt meglett, a kézdivásárhelyi ifjúság megszervezte magát, félig átvettük a város vezetését, Sepsiszentgyörgyön megakadályoztuk egy KISZ-utód ifjúsági mamutszervezet létrejöttét, fogadtuk a Fidesz és az Angol Liberális Demokrata Párt küldöttségét, velük közösen megalapítottuk a bálványosi szabadegyetemet (a későbbi Tusványost). És még mindig maradt időnk arra, hogy jóval szilveszter előtt kimenjünk, életünkben először, Magyarországra.

– Nem sokkal később, Kolozsváron, költőtársaiddal az irodalomban is újítani akartatok. Milyen szellemiség hozta létre ezt a csoportosulást, és volt-e köze a két kezdeményezésnek egymáshoz?

– Valamiféle kapcsolat biztos volt a kettő között, ha egyébben nem, személyekben. Ugyanis 1990 januárjában Fekete Vince és én Kolozsváron a bölcsészkar diákjai lettünk, mivel a korábban sikertelenül felvételizők legjobbjait azonnali hatállyal felvették az egyetemre, és ugyanekkor került a filológiára diáknak Lakatos Mihály és Vida Gábor is, hogy két ismert írót említsek. Ott aztán folyt az egyetemi élet, irodalmi köröket hoztunk létre, vitatkoztunk, írtunk, s óhatatlanul kialakultak csoportok, asztaltársaságok, igaz, eléggé képlékenyek voltak ezeknek a határai. Franciaországból hazajött a 34 évesen nagy öregnek számító Bréda Ferenc, hozta a maga goliárd-költészet-imádatát és az abszolút követhetetlen szómágiáját. 1990 és 1991 őszétől újabb tehetséges fiatalok kerültek Kolozsvárra, köztük mindenekelőtt Orbán János Dénes, és lassan-lassan kezdett kiforrni közöttünk egy-egy – pontosabban két – irodalomfelfogás. Egy dologban mindannyian egyetértettünk: elegünk volt a fájdalom költészetéből, a nagy nyomás alatt gyönggyé nemesedő homok művészetéből, a transzilvanizmusnak abból az ágából, amely a szenvedést próbálja heroizálni. Elvégre fiatalok voltunk, hirtelen ránk tört a szabadság, és még véletlenül sem azon törtük a fejünket, hogyan maradjunk meg minden ellenére, hanem belevetettük magunkat a levésbe. A levés pedig, gondolom, egy kicsit jobb, mint a megmaradás. Az akkoriban divatos magyarországi irodalom értékelése viszont már megosztott minket: kivált a székelyek sótalannak, borstalannak, vakbélgyulladásosnak érezték azt, a másik része pedig ahhoz próbált felzárkózni. Azok, akik úgy éreztük, nem vagyunk megelégedve a szövegirodalommal, és úgy gondoltuk, nincs az rendben, hogy az irodalom önmagáért íródik, egy idő után megfogalmaztuk, hogy milyennek is kellene lennie az irodalomnak. Ugyanakkor tisztában voltunk azzal, hogy az irányzatok ideje lejárt, a 20. század végéig már minden elképzelhető ágat-bogat kipróbáltak. Ezért megkerestük azt a hagyományt, amely nekünk a legjobban megfelelt. Mi az irodalmat nem a kevesek és kiválasztottak nyáladzókendőcskéjének képzeltük, olyan irodalmat akartunk, amelyet lehet élvezni, amely az olvasóért van. Villont, Rabelais-t, Rejtőt tekintettük szellemi atyáknak, azt a fajta populáris irodalmat, amely háttérbe szorult, amikor az irodalomtudósok valami magasztosat kezdtek keresni a szövegben, és a lét „mélységes milyenségének” megfejtését célzó műveket tartották nagyra, holott szerintünk ennek feltárása nem az irodalom feladata, sokkal inkább a filozófiáé. Így született meg a transzközép mint pszeudo, ál irodalmi irányzat, ami igazából csak visszatérés egy korábbi hagyományhoz, aktualizálva azt. Nyilván tudtuk azt is, hogy a csomagolásra is figyelnek az emberek, ezért adtuk a jól hangzó transzközép nevet, és így elértük, hogy felfigyeljenek ránk, nemcsak mint alkotókra, hanem mint csoportra is.

– Ez sikerült, emlékszem, hogy a humorral, öniróniával, szexualitással telített versekkel úgy robbantatok be a kolozsvári diákéletbe, mint igazi botrányhősök, besorolhatatlanok voltatok...

– Apropó besorolás. Az interpretátorok szeretnek dobozolni, mindent a megfelelő polcra rakni, mi pedig ezekből hol itt, hol ott kilógtunk. Amikor azt várták volna, hogy megmaradjunk a trágárság szintjén, hirtelen elérzékenyültünk, és az egész rendszerük összeomlott. Máskor a szexmajom-csoportba raktak volna, de akkor kibuggyantak az olyan egyszerű érzelmek, mint a szerelem, a megrendelés. A mesterünknek tekintett Hamvas Béla műveire is sokan mondják, hogy a sok forgács nem áll össze egységes rendszerré, de ez természetes, mert a világot nem lehet tökéletesen leképezni, ebbe bukott bele a modernitás nagy kalandja. Mi tisztában voltunk azzal, hogy nem tudunk isteni emberek lenni, ezzel megteremtettük annak a lehetőségét, hogy olyan művet írjunk, amelyben magunkat adhatjuk, amely gyarlóságainkról, vágyainkról szól.

– Később Fried István irodalomtörténész antiideologikus ideológiaként definiálta a transzközép irodalmat. Általában hogyan fogadtak benneteket a tanárok, az akadémikusok?

– Azt hiszem, sejtették, hogy irodalomtörténeti értékű kezdeményezésről van szó. Fried István a szárnyai alá vette az egész transzközép mozgalmat, de ott volt Szegeden Odorics Ferenc is, aki a saját elméleti konstruktumának, a deKON irodalomelméletnek az alkalmazhatóságát kereste a transzközépben, Cs. Gyimesi Éva pedig jól érezte, hogy a felmutatott hagyományon keresztül vissza akarunk térni az olvasóhoz. És itt álljunk meg egy pillanatra. Az irodalom nem az irodalomért van, az irodalomnak nincsenek belső immanens törvényei, hanem csak olvasók vannak, akik így vagy úgy képzelik el az irodalmat. Ez nagyon rendben van, sőt! Az egészben viszont kicsit elveszett a szerző, és akkoriban divat lett úgy viszonyulni a műhöz, mintha az a szerzőtől független lenne. Nyilván, hogy ez nem tetszett nekünk, mivel mindannyian erős egyéniségek voltunk, jelen akartunk lenni a műveinkben. Azt hiszem, ma kiegyezhetünk abban, hogy a szerző nem halott, hanem igenis él, és jó esetben képes arra, hogy egyéni, senki más által létre nem hozható szövegeket tegyen le az olvasó asztalára. 

– A kilencvenes évek végén államtitkári tanácsosként dolgoztál a román Oktatási és Nevelési Minisztériumban. Soha nem olvasták a fejedre, hogy vérlázító, obszcén verseket írsz?

– Kötő József államtitkár hívott maga mellé tanácsadónak, ő a színház világából jött, átlátta a helyzetet, és bizonyára jól mérte fel az akkori időket, és azt, hogy nem kell majd támadásoknak kitennie magát miattam. Amúgy a kilencvenes évekbe belefért a szabadszájúság, a legmélyebbről jövő gondolatfoszlányok visszaadása, a nonkonformizmus. Bukarestben nem olvastak a fejemre ezért, és ebben az is közrejátszott, hogy a román irodalomban bizony volt egy Caragiale, egy Urmuz. Az utóbbi például felrúgta a logika szabályait, besorolhatatlan műveket írt, sűrített, négyoldalas regényei pedig olyanok, mint Rejtő Jenő életparódiái.

– A Kemál és Amál történetei című kötetedet te magad szado-mazo verseknek nevezted, úgy tűnt el a tízezer példány a boltok polcairól, mint a cukor Ceaușescu aranykorában. Prűd olvasó ne vegye a kezébe, és az se, aki a vers határaihoz mereven ragaszkodik. Hogyan születtek ezek a versek?

– Az ember leginkább jellemző jegye a játékra való képesség, ezt sokáig próbáltam elnyomni magamban. Aztán egyszer azt mondtam, elég legyen, nem írok többé világot megváltani akaró verseket, nem kapaszkodok fölfelé egy égig érő fuszulykafán, hanem megpróbálok lefele ásni. Elkezdtem játszani a szavakkal, a gondolatokkal, és hagytam, hogy szárnyaljon a fantáziám.

– Aztán jött a Razglednicák köteted, ezek melankolikusabb, gondolkodóbb, világháborúhoz köthető versek, egy egészen más Sántha Attilát ismerhettünk meg. A költői hangod változott, vagy te magad is?

– Én változtam. Az a kevés világmegváltó szándék is eltűnt belőlem, ami valaha volt. Korábban elindultam a föld felé, kemény, szexualitással telített versek születtek. De ez is mind „irodalom” volt, nagyon akartam menni lefelé, hogy felfelé jussak el. Ma már úgy látom, azzal a mindannyiunk lépéseit vezető erővel, akit Istennek nevezünk, nem lehet oly könnyen kibabrálni, hogy azt mondom, lefelé megyek, és közben felfelé akarok jutni, de néha azért sikerül. Rájöttem, hogy az irodalomnál fontosabb dolgok is léteznek, például az érzések, mit hogyan élünk meg. A razglednicáim egyszerűen családi történetek, amelyek mintegy folklorizálódtak azáltal, hogy nagyanyám elmondta anyámnak, anyám meg nekem – ezek a történetek az emberi élet kvintesszenciái. Szerintem az irodalom az érzések visszaadásának művészete, hogy mondjak is egy nagyot.

– Huszonöt éven át gyűjtötted a székely tájszavakat, aminek eredménye a hatalmas méretű Bühnagy székely szótár. Miért láttad fontosnak, hogy létrehozd ezt a gyűjteményt?  

– Mindig költőnek tartottam magam, de elkapott a láz, hogy a székely szavakkal foglalkozzak. Az egyetemen, nyelvjárástanvizsgán a székely nyelvjárásokat húztam ki, kapásból írtam pár száz székely szót, hogy íme, ezekről lenne szó, de a tanár megbuktatott, mondván, hogy ezek a szavak nem léteznek. Olyan szavakról volt szó, amelyeket én is, a környezetem is használt, ezért iszonyatosan feldühödtem, és csakazértis meg akartam mutatni tanáromnak, hogy léteznek. Ám a dacon túl az volt, hogy éreztem, ezek a szavak sok esetben plasztikusabbak, mint a köznyelvi szavak, és jól mutatják, hogy mi, székelyek, képekben gondolkodunk. Ugyanakkor nagyon költőiek is, így, amikor költőként nyelvjárásgyűjtő lettem, nem is váltottam olyan nagyot. Csak egy példa: azsagonjáró, gyermekre vagy nőre mondják, aki megállíthatatlan, megy a saját feje után. Az azsag a seprű, amellyel a felhevített kemencét kikotorják, az azsagonjáró az a személy, aki forró seprűn jár, boszorkányféle. Lehet ezt szebben megfogalmazni? Én azt mondom, az a nép, amelyik ilyen szavakkal rendelkezik, nincs veszélyben.

– A tavaly megjelent, Hogyan menjünk radinába a lërhëz? kötetben már olyan verseid is vannak, amelyekben csak mutatóban találni egy-két köznapi magyar szót...

– Ezek székely nyelvjárásban íródtak, a tájszavakban játék van, pajzánság, vidámság. Interneten nagyon sok szép gyűjtés érkezett hozzám, ezek elkezdtek dolgozni bennem, egy-egy érdekes szó gondolatokat hozott magával, így végső soron a szöveg írta magát. A radina csecsemőnéző látogatást jelent, gyerekként én is sokat jártam radinába. Annyit ült a fejemben ez a szó, hogy önmagától vers lett belőle. Persze olyan is előfordult, hogy megírtam a verset, majd felütöttem a szótárt, és tájszavakkal helyettesítettem a köznapi szavakat. Amúgy a legnagyobb adatközlőm én magam vagyok, mert ismerem a Kézdiszéken használatos nyelvet. Például az ököl szó helyett mi a kulyak szót használjuk, a kevésbé olvasott emberek nem is ismernek mást. Amikor felkerültem Kolozsvárra, ahhoz, hogy az ököl szót kiejtsem, le kellett győznöm önmagamat, úgy éreztem, mintha idegen nyelven kellene megszólalnom. 

– Már nem Kolozsváron, hanem Kézdiszászfaluban élsz a családoddal. Nem hiányzik a nagyváros?

– Egyáltalán nem. Itt is van internet, tartom a kapcsolatot a világgal. A Kolozsváron maradt barátaim azt mondják, szétesett a társaság, a világ végén érzik magukat. Itt nálam nőnek a 13 éve ültetett fák, lassan olyan a kert, mint egy dzsungel, és egyre inkább itt van a világ közepe. Mondom is mindenkinek, hogy hozzám képest a világ végén laknak.

– Mire számítsunk tőled a következőkben, min dolgozol?

– A következő kötetemben folytatom a tábori levelezőlapjaimat, szedem össze a család, a szomszédok történeteit, ezeket dolgozom fel, versben, mert elsősorban költő vagyok.

– Mennyire érzed magadénak mindazt, amit harminc éve jelentett a transzközép, és mi az, ami ennyi éven át maradandónak bizonyult a kezdeményezésből?

– Végső soron nem kell szégyellnem semmit, ma is ugyanúgy gondolkodom az irodalomról, mint korábban. Hogy az besorolhatatlan valami, ami abban segít, hogy értelmesen éljük meg az életünket. Ha Nietzsche nem foglalta volna le a Vidám tudomány szókapcsolatot, a transzközépre csak annyit kellett volna mondanunk, hogy „vidám irodalom”, amely nietzschei értelemben lát rá az élet dolgaira, elfogadja azt, és nem próbálkozik folyamatosan, hogy a tudat által túllépjen önmagán. Ő mondja: „ha az ösztönök fenntartó szövedéke nem volna annyival hatalmasabb, ha nem szolgálna egészében véve szabályozóul: az emberiség szükségszerűleg tönkre menne fonák ítéletei, nyílt szemekkel való képzelgései, felületessége, könnyen hivése, egyszóval tudatossága következtében.” Szerencsére nem vagyunk robotok, és élünk, benne a teremtés trutymójában. Istennel csak így lehet kapcsolatba lépni, megéléssel…

– Közvetlenül nem találkoztam istennel a verseidben...

– Pedig ott van, leselkedik a határon túlról. Én határon innen vagyok, de előfordul, hogy átrándul hozzám, ilyenkor néha kártyázni is leülünk ketten.