Györgyei Szabó Magdolna | 2021.01.14. | Irodalom

Az írást nem úszhattam meg

Kortárs írókat bemutató sorozatunkban ezúttal Király Farkast kérdeztük. Vajon ki az ő kedvence? Ezt is megtudtuk!

Új sorozatunkban kortárs írókat kérünk meg arra: árulják el nekünk, hogy kiket olvasnak, ha éppen nem a saját műveiken dolgoznak. Sorozatunk első részében Döme Barbarát kérdeztük, aki Király Farkast ajánlotta figyelmünkbe.

– A kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban Döme Barbara téged jelölt meg kedvencének, és ezekkel a szavakkal méltatott: „Olyan mély tudása, komplex műveltsége, széles látóköre van, hogy érdemes őt olvasni. Erdélyiként másként lát elég sok mindent, egy csomó dolog, ami nekem evidens, neki nem, és ez fordítva is így van.” Mit szólsz ehhez?

– Nagyon hízelgő dicséret. Ha ilyet olvas az ember, akkor aznap már biztosan jó napja lesz. Valóban sok minden érdekel, Kolozsváron az egyetemet kémia–fizika szakon kezdtem el, majd reklám- és gazdaságpszichológiát tanultam, de barlangásztam és ipari alpinista is voltam. Később, már Magyarországon képszerkesztő és tördelő végzettséget is szereztem. Mindegyik sokat hozzátett az életemhez, és a mai napig kiváló alapanyagokat szolgáltatnak az íráshoz. A Boldog utca hava és egyéb történetek és Ha elfogy a fény novellásköteteim is még az erdélyi életem élményeiből táplálkoznak.

– A sok kanyar után hogyan lettél végül irodalommal foglalkozó ember?

– Azt hiszem, hogy az írást nem úszhattam meg. Édesapám, Király László költő, író, édesanyám, Katona Éva színész volt, és a szűkebb családi körömben hét-nyolc olyan rokon is van, akiknek már jelent meg kötetük. Czeizel Endre biztos örült volna egy ilyen családfának. Még gimnazistaként kezdtem el írni, először verseket, majd jóval később, már a 2002-es Magyarországra költözésem után a Szabad Földnél tárcanovellákat. Aztán egy alkalommal ott bóklásztam a könyvhéten, amikor megláttam Coelho Alkimistáját, amit akkor nagyon körberajongtak. Megvettem, és miután elolvastam, a fejemre csaptam, hogy ilyet akár én is tudnék írni. Azóta sokat foglalkozom a prózával is, de persze nem a coelhói vonalat követem. Igazából soha nem küzdöttem az írás ellen, csak nem gondoltam volna, hogy ekkora szeletet hasít majd ki az életemből. A kétezres évek közepe óta gyakorlatilag írásból és olvasásból élek.

– A mostani életedben mekkora szerep jut a lírának és mekkora a prózának?

– Mára már évtizedes gyakorlatom van az írásban, elég fegyelmezett is vagyok, így a prózai művekkel viszonylag könnyen haladok. A költészet már más, oda sok ihlet kell. Mindig változik, hogy éppen melyik van előtérben. Most, a lezárások idején visszatértem a formaversekhez, sőt szerelmes költeményeket is írtam, amit soha nem gondoltam volna, mert jó ideig cikinek találtam őket. Aztán pont a karantén előtt, édesanyám halálának évfordulóján elővettem édesapám Nap hold kék mezőben című gyűjteményes kötetét, amelyben érdekes módon nem találtam túl sok szerelmes verset, pedig nagyon jó volt a kapcsolatuk. Pár nappal később viszont fellapoztam a Szentivánéji álmom című könyvét, amelyben alcíméhez méltóan száz szerelmes vers sorakozik. Akkor rájöttem, minden szerelmet meg kell írni, amíg lehet. Még az övéket is. Várhatóan ez a verseskötet idén meg is jelenik, már van rá kiadóm. Egy regényen is dolgozom, amit viszont eléggé megakasztott a járvány, mert Temesváron, Bukarestben kellene hozzá sokat kutatnom, könyvtáraznom. Ez részben Jacob Muschongról, egykori bánsági milliárdosról szól majd, aki tégla- és tetőcserépgyártásból szedte meg magát annyira az I. világháború környékén, hogy a vagyona mai árfolyamon számolva elérné az Apple értékét. Ugyanakkor lesz a könyvben egy fikciós szál is, tehát nem dokumentumregénynek szánom. Remélem, hogy hamarosan ismét lehet utazni, és tudok majd haladni vele. Ezek mellett több helyen jelennek meg tárcáim, novelláim is.

– Szerkesztői munkád is számos van, így mindkét oldalról látod a kortárs irodalom helyzetét. Szerinted szükség van annyi irodalmi folyóiratra, online-offline újságra, kiadványra, mint amennyi most van a piacon?

– A Szépirodalmi Figyelő jelenleg hetven-nyolcvan irodalmi, kulturális profilú sajtóterméket szemléz, szerintem ennek a fele is bőven elég lenne a 14-15 millió Kárpát-medencei, potenciális olvasónak. Az lenne a fontos, hogy azok a lapok is, amelyek helyi értékeket képviselnek, univerzálissá tegyék ezeket, hogy minél szélesebb nyilvánosságot kapjanak. Jó példaként említeném a Székelyföld folyóiratot, amely szerintem ma az egyik legjobb irodalmi kiadvány. Az Országút főszerkesztő-helyetteseként az online felületünk megújításáért felelek az év eleje óta, ahol mi is arra törekszünk, hogy érdekes, pörgős, minőségi tartalmat kínáljunk, megtaláljuk az egyéni hangunkat, és egyre többen olvassanak minket.

– Kolozsvári vagy, több mint harminc évig ott is éltél. Még mindig erdélyinek tartod magad? És hogy látod, mekkora a különbség az erdélyi és a magyarországi kortárs irodalom között?

– Mindig is erdélyinek tartottam magam, ez az identitás nagyon sokat jelent nekem. Álmaimban – és sokat álmodom – mindig Kolozsvár jelenik meg, nem Budapest. Majdhogynem anyanyelvi szinten tudok románul, sok román verset is fordítok, ez is az erdélyiségem része. Ugyanakkor nem hiszem, hogy visszaköltöznék, mert a mai Kolozsvár már nem az, ahonnan eljöttem, mára szinte metropolisszá vált. Ráadásul nemcsak én költöztem el onnan, hanem nagyon sok barátom is. Egyébként egyre kevesebb a különbség az erdélyi és a magyarországi kortárs irodalom között, főleg az 1990 után született szerzők esetében. Ők már szabadon jönnek-mennek, nincs bennük szorongás például a határátlépésnél, szinte ugyanolyan lehetőségeik vannak, a határ bármely oldalán éljenek is.

– Milyen kortárs magyar irodalmat veszel a kezedbe, ha nem szerkesztőként, hanem hobbiból olvasol?

– Ha abszolút kedvencet kell megjelölnöm, akkor Bodor Ádámot mondom. Csender Levente, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Nagy Koppány Zsolt műveit is mindig szívesen olvasom, ők ahhoz az 1968–78 között született nemzedékhez tartoznak, akikkel jól összeverődtünk, és akiknek a könyvei még közvetítik az erdélyi életérzést, amely mindig megérinti a szívem. De említhetném Szalai Zsolt győri költőt is vagy Majoros Sándort, aki a Vajdaságból költözött Magyarországra. Hosszú ideje írtam már a Sortűz című kisregényem első változatát – ez a romániai forradalmat mutatja be a sorkatonák szemszögéből –, majd miután elolvastam a Meghalni Vukovárnál című Majoros-regényt, odaültem a gépem elé, és kitöröltem az egész addig megírt szöveget, annyira szörnyűnek, pocséknak találtam. Végül is jól tettem, mert később az újraírt regény rengeteg pozitív kritikát kapott. De nem hagyom ki a felsorolásból Döme Barbarát sem, akivel gyakran kölcsönösen kikérjük egymás véleményét egy-egy írásunkról. Alapvetően azt tartom jó írásnak, amelynek olvasásakor nem ébred fel bennem a szakember, mert ha igen, akkor ott már baj van. De annak is nagyon örülök, ha egy szerkesztői feladat során olyan szöveget kapok, amiben nincs javítanivaló, és egyszerű olvasóként tudok belefeledkezni.

– Bodor Ádám hogyan lett nálad a favorit, és miért ajánlanád a műveit?

– Ő is kolozsvári, jó barátságban voltak édesapámmal. A novelláival találkoztam először, és már akkor megfogott az a sajátos mágikus realizmus, amelyet a műveiben használ. Hegyi-völgyi barangolásaim során sok olyan helyre eljutottam, mint amilyenek az ő írásaiban adják a környezetet, ezért elhiszem, hogy akár meg is történhetnének azok a különös dolgok, amelyekről ír. A névválasztásai is mindig lenyűgöznek. Akkor szerettem bele végképp a Bodor Ádám-os – a fél lábbal a valóságban, a másikkal azon túl bolyongó – világba, amikor a Sinistra körzet megjelent. De a Verhovina madarait is csak ajánlani tudom, ahogy a többi művét is, megkerülhetetlen szerzője ő a kortárs magyar irodalomnak.