Bodor Ádám ma ünnepli 85. születésnapját

Bodor Ádám évtizedek óta az egyik legnépszerűbb író, sorozatunkban őt kérdeztük.  

Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban azt kérjük az alkotóktól, árulják el, kiket olvasnak, ha éppen nem a saját műveiken dolgoznak. Ezzel nem titkolt célunk, hogy a kortárs magyar irodalmat népszerűsítsük, és jobban megismerhessük a szerzőket. Bodor Ádám évtizedek óta az egyik legnépszerűbb alkotó, őt kérdeztük.  

Kapcsolódó

Az írást nem úszhattam meg

Kortárs írókat bemutató sorozatunkban ezúttal Király Farkast kérdeztük. Vajon ki az ő kedvence? Ezt is megtudtuk!

– Irodalmi tevékenysége sok fiatalabb alkotót inspirál, például Király Farkas is önt jelölte meg mint abszolút kedvencét a kortárs írók között. Mennyire van tudatában a kiemelt státusának és mit gondol erről? 

– Én erről a kiemelt státusról most hallok először, a magam részéről eddig nem tapasztaltam munkásságom iránt a fiatalabb pályatársak részéről különösebb érdeklődést. Persze ennek az is lehet az oka, hogy mivel az irodalmi életben való fizikai jelenlétet soha nem tekintem az írói tevékenység részének, nem látogatok irodalmi rendezvényeket, ahol pályatársakkal, köztük fiatalokkal is találkozhatnék. Ha tényleg igaz, hogy írásaim kedveltek a fiatalság körében, hatásukra netán kedvet kapnak az írásra is, az számomra több mint hízelgő, és megtiszteltetésnek tekintem – úgy látszik, nem dolgoztam hiába.

– Szokott kéziratokat kapni véleményezésre?

– Véleményezésre mostanában már nagyon ritkán kapok kéziratot, és ennek tulajdonképpen őszintén örülök. Több mint másfél évtizeden át a Magvető könyvkiadó lektor-szerkesztőjeként rengeteg kéziratot olvastam, és rengeteget kellett elutasítanom – mondhatom, kellemetlen feladat. Tudom, ilyenkor a személyiség kap sebet, ezzel óhatatlanul beavatkozom valakinek az életébe. Mindig meredek dolog egy pályakezdéssel próbálkozót akár biztatni, akár eltántorítani attól, amiben hisz, amihez reményeket fűz és amiben örömét leli. De nem csak ezért. Ugyanis a kérdésnek van számomra egy törékenyebb aspektusa is. Próbálom kicsit világossá tenni. Ahhoz a klasszikus feltételrendszerhez képest, amely mentén általában egy kézirat elbírálása történik, tetszik, nem tetszik, változóban vannak a művészi alkotás, többek között az írás készségét előhívó motívumok. Ha a múló időre visszavezethető okokból ezek az alkotást ösztönző premisszák számomra nagyrészt hozzáférhetetlenek vagy kellő mélységükben nem tárulnak fel, nem is mérhetem fel, milyen hiteles késztetést jelenthetnek azok számára, akik az újszerű, inspiráló környezetbe már beleszülettek. Generációs konfliktusról nem beszélnék, de egy életszemléletbeli eltolódással már föltétlenül szembe kell nézni. Egy fiatalembert eszmélésekor ma olyan tárgyi és kulturális környezet fogad, gondolkodását olyan mindennap nélkülözhetetlen kellékek határozzák meg – ezek aztán képzeletét is gazdagítják, megszabják akár művészi-morális elvárásait is –, amelyek többsége az én fiatalságom idején nem is léteztek. Ez a tény engem mint lektort, nem is egészen alaptalanul, visszaterel felkészültségem korlátai közé. Mit kezdek egy olyan kézirattal, amely a nyelvi és alaki, klasszikus elvárásoknak tökéletesen megfelel ugyan, csak éppen nem értem, miről is szól? Veszem a kalapom. 

– Számos kortársa mesterének tekinti Mészöly Miklóst, akinek idén januárban ünnepeltük születésének 100. évfordulóját. Hogyan tekint a Mészöly-életműre?

– Amikor én 1982-ben Erdélyből áttelepültem, és Kolozsvárról Budapestre költöztem, ami az irodalmi életet illeti, nyomban meglegyintett a Mészöly-kultusz levegője. Nehéz és kényes kérdés higgadtan megítélni, mennyiben tekinthető egy író a másik mesterének. A művészi alkotás, így az írás is végső soron szoros értelemben a személyiség egyenes leszármazottja, ha úgy tetszik, „terméke”. Külsőségeket, formai eljárásokat, manírt segítségül lehet hívni, ideig-óráig esetleg kölcsön lehet venni, az alkotás lényegét, a gondolati és tapasztalati tőkét, a kifejezésmódot, amitől az író valóban íróvá, művésszé válik, azt már nem.  Azt az egyéniségünkből kell előbányászni, meg kell érte dolgozni, esetenként szenvedni. Az íráshoz nem szükséges szakmai végzettség, annak csínját-bínját, fogásait, fortélyait a zenétől és képzőművészettől eltérően nem kell, de nem is lehet egy „mestertől” eltanulni, azokat mindenki a nyelv adottságaival és a képzeletével élve találja ki és teremti meg magának. Ezért igazi értelemben nem teljesen világos itt a „mester” fogalom mibenléte. A Mészölyt követő nemzedék művein konkrétan nem is érzékelem a hatását, pontosabban nem tudom, miben kellene keresnem. 

– Önnek volt vele kapcsolata?

– Nekem a személyes ismeretségen és egy-két véletlenszerű találkozáson kívül nem volt vele kapcsolatom. Igaz, alkatomnál fogva soha nem is keresem senkivel a személyes kapcsolatot, nem próbáltam jeles személyiségekhez közeledni. Feleségével, Polcz Alainnel üzent egyszer, hogy találkoznunk kellene, alkalomadtán otthonukban szívesen látnának, erre aztán – gondolom, rohamosan romló egészségi állapota miatt – végül nem került sor. Tekintélyes irodalmi örökségéből számomra Az atléta halála, a Film, a Kortársban közölt elbeszélései mellett elsősorban a Magasiskola maradt emlékezetes. Nem tudom megítélni, művei mennyire állják majd az idő ostromát, az évek múlásával mennyiben bizonyul tartósnak vagy halványul szakmai tekintélye, meddig él tovább a Mészöly-jelenség varázsa. Inkább egy dolog tűnik számomra bizonyosnak, hogy művei mellett integráló szellemisége, személyiségének kisugárzása volt igazán nagy hatással egy mozgásba lendülő korszakban, egy arra fogékony, érzékeny nemzedék számára.

– Amikor az ön irodalmi munkásságát elemzik, gyakran szóba kerül Kafka, Márquez vagy akár Tamási Áron neve is. Érez velük rokonságot? 

– Igen megtisztelő, amikor – ki tudja, miért, akár bizonyos esztétikai ismérvek, akár tartalmi elemek nem jól értelmezett rokonítása okán – ilyen nagyságokkal összefüggésben emlegetnek, ám ami engem illet, az osztatlan tisztelten kívül igazi szellemi rokonsághoz hasonlót egyikükkel sem érzek. Legfeljebb szürreális képek, látomások felidézésében mutatkozik meg némi hasonlóság. Ha valaki komoly szándékkal  bármelyikükhöz mérni próbálna – és mindjárt el is tekintene világirodalmi jelentőségüktől –, már a kezdeteknél elbukna. Gyökereink merőben más talajba kapaszkodnak, életrajzi hátterünk egymásétól meghatározóan különbözik, alkotásaink is radikálisan eltérő ösztönző körülményekre utalnak, tapasztalataink különböző forrásokból erednek. Csak kapásból jegyzem meg: Garcia Márquez ízig-vérig latin-amerikai, minden sorából a mesztic/kreol kultúra, a Karib-térség levegője árad. Kafkának közép-európai, kiegyensúlyozott polgári légkörben, jó nevű prágai kocsmák környezetében születtek abszurd, elidegenült látomásai. Tamási? Hát persze, ő is ugye erdélyi... Ezekhez képest nekem egy román politikai börtön vastag falai között nyílt ki valamelyest a szemem a világra. Az csak egy jelentéktelen eleme lehet a fölvetett a kérdésnek, ha a világról alkotott sajátos képeink, az emberi egzisztenciára vonatkozó kételyeink, illetve  következtetéseink rendre másokéval is találkoznak. Az ilyen látszólagos párhuzamok legfeljebb az írásnak mint entitásnak általánosan közös esztétikai és morális vonatkozásaira, valamint a fikció szabadságára utalnak, amelyeknek nemigen lehetnek mérvadó irodalomtörténeti következtetései. Persze, az irodalomtörténész szeret különböző életművekbe egymással rokonítható toposzokat belelátni – közös vezérlő vonulatokat keresve előfordulhat, hogy ilyeneket talál is.

– Van-e akkor olyan, akár magyar, akár külföldi szerző, akit példaképének tekint?

– Példaképekről aligha tudnék vallani. Fiatalabb korom olvasmányai, az oroszok, németek, franciák, amerikaiak tisztes, de inkább megközelíthetetlen távolságban maradtak, és egyáltalán nem inspiráltak. Nem volt igazi példaképem a magyar irodalomban sem. Amikor igazi nagy írót olvasok, a mai napig is egyetlen nagyszerű érzés hat át: ilyet én bizony nem tudok! Amikor írni kezdtem, inkább saját vágyaimnak, késztetéseimnek engedtem, a magam rendhagyó tapasztalataira támaszkodtam, és bíztam abban, hogy az alkotás kútfője és hitelességének biztosítéka természeténél fogva saját egyéniségemhez köthető.

– Most ítélték oda önnek a Baumgarten-emlékdíjat. A számos másik (József Attila-díj, Kossuth-díj, Príma-díj, A Nemzet Művésze stb.) mellett mit jelent önnek egy újabb irodalmi elismerés? Befolyásolja még bármennyire is a tevékenységét egy díj?

– Nem, de korábban sem befolyásolt. Szerencsés esetben, ahogy látom, másokat se mindig. Ismerek olyan jelentős kortárs művészt, akinek majd hat évtizedre kiterjedő pályafutása során soha egyetlen díj nem jutott, és ez láthatóan nem izgatja. Nem tudom, ki mondta, bizonyára egy a témában érintett személyiség: a díjakkal úgy állunk, barátom, hogy vagy megkapod őket, vagy nem. Nagy igazság. Éleslátás ide vagy oda, ez nagyjából valóban így van: nem a Jóisten, minden igazságos döntés legfőbb  letéteményese osztogatja az arra érdemeseknek a legalkalmasabb időben, hanem gyarló, különböző értékek sodrása mentén ítélkező, nemegyszer elfogult emberek, így aztán valóban két eset lehetséges: vagy sor kerül rád, vagy nem. Utóbbi eset pedig sokaknak keserűséget okoz. Ehhez képest én azért elég sokat, ha nem éppen valamennyit megkaptam. Emellett tagadhatatlan, miközben kellő kétkedéssel, esetleg cinizmussal próbáljuk is tekinteni ezt az egyébként minden esendő alkotót érzékenyen érintő kérdést, a legtöbb művész számára egy díj valóban fontos, sokat jelent mint hivatkozás, és mert bármilyen tevékenységgel kapcsolatban nagyon is szükség van a visszaigazolásra. Végső soron minden kívülről, a társadalom felől érkező jel, elismerés egyben a belső béke záloga.

– Van-e olyan könyv, téma, amit még nem írt meg, de nagyon szeretne? Min dolgozik jelenleg?

– Igen, több olyan téma és könyv van, amit még nem írtam meg, és ha helyesen ítélem meg a kilátásaimat, most már nem is fogok. Úgy érzem – ha már az előbb a  belső békéről esett szó –, ahhoz egy új kis könyvecskét talán még tényleg szívesen látnék a polcomon, a többi mellett. De magától nem akar íródni, én pedig még nem dolgozom rajta. 

– Amikor nem szakmai okok miatt, például egy készülő műhöz kapcsolódóan olvas, hanem kedvtelésből, akkor milyen könyveket forgat szívesen? Mennyi ideje jut erre?  Szokott-e könnyebb műfajokat, például krimiket, lektűröket olvasni?

– Írásaim természete nem teszi szükségessé, hogy a készülő műhöz előzetes tanulmányokat folytassak, így kizárólag kedvtelésből olvasok. Elsősorban természetesen prózát, és mivel bőven jut időm most már mindenre, mást is, ami korunk kérdéseivel kapcsolatban közérthetően, szaktudományokban képzetlen érdeklődő számára is hozzáférhető. Korábban nagyon szívesen olvastam krimit, ha úgy vesszük, komoly, igényes műfaj, most sem kerülném, de meglehetősen tájékozatlan vagyok a színvonalas kínálatban. A lektűrt viszont mindig is kerültem.

– A kortárs magyar szerzők közül kinek a könyveit szereti a leginkább és miért? Kit ajánlana az olvasóknak, hogy mindenképp ismerjék meg a műveit?

– Nagy a választék. A rendszerváltás rövid időre kicsit elbizonytalanította az érzékenyebb nemzedéket, de az ocsúdás aránylag korán bekövetkezett. Ezt  számomra mostanában – anélkül, hogy nyugodt lelkiismerettel bárkit is ki tudnék közülük emelni, hiszen például kedvenc zeneszerzőm is legalább harminc van – többek mellett főképp Borbély Szilárd, Vida Gábor, Krusovszky Dénes, Szvoren Edina prózai munkássága jelzi. Ha mégis, a „hólabdaelvhez” alkalmazkodva valakit ajánlanom kellene, az Vida Gábor lenne, aki legutóbbi műveiben az irodalmi célkitűzéseken túlmutató hiteles és meggyőző látleletet nyújt az erdélyi, romániai kisebbségi sorsról, a közelmúlt ottani közérzetéről. Megéri odafigyelni rá.