Ottlik Géza: Hajónapló – könyvajánló
A kötet négy rövidprózát tartalmaz. A címadó novellában két flottájától megfosztott, magas rangú tengerész beszélget.
A Hajónapló Dániáról szól, arról a Dániáról, ahol a polinéziai Marquesas-harcosok, azaz a maorik az ősi kultúrájuk révén magasabb rendűnek tartják magukat. Új fegyvereikkel világhatalomra akarnak szert tenni, és megszállás alatt tartják a többieket. Azt gondolják, hogy az európai népek túl korán jöttek le a fáról, így velük ellentétben átugrottak egy fokot a törzsfejlődésben, ezért ősemberként bánnak a megszállt ország állampolgáraival.
Ottlik Géza az 1987-ben megjelent Hajónapló című novellájában arról ír, hogy az emberiség túl hamar belevágott a nyelv használatába, hiszen még százezer éveket kellett volna eltölteniük elmélkedéssel és tűnődéssel. De ez nem így történt, ezért a kialakított nyelv a világnak csak az értelmi részeit ragadja meg. Ennek következménye „az értelmi gondolkodás kóros túltengése az érzelemvilágunk rovására”. „Nemcsak a nyelvünkből hiányoznak bizonyos fogalmak, de belőlünk is a felismerések” – ezt írta Ottlik.
A Hajónapló novellát is tartalmazó Ottlik-kötet négy írásból áll. A már említett novellából, A másik Magyarország című esszéből, A Budapesti (Budai) Torna Egylet írásból és a negyven évvel ezelőtt készült, véletlenül előkerült és újra átírt hangjátékból, A Valencia-rejtélyből.
Hol olvashatom el a könyvet? A Digitális Irodalmi Akadémia jóvoltából ingyenesen IDE KATTINTVA!
Idézet a novellából:
Hej, ha Sophus itt lenne, meg Skjoldborg, meg a régi fiúk… a „palánkosok”… Ők többet tudnának Astrid döntőbeli világnagyság ellenfeleiről… Hanem-hanem! A hűséges barátja, Ivo Maandygaard! Ivo mindent tud. Egy félórával Astrid döntője előtt fogta magát, és átszaladt Maandygaard tengernagyhoz, az Aulichgadéba.
– Ha minden jól megy – mondta a tengernagy –, Andersen kisasszony elcsípheti az ötödik, talán a negyedik helyet. – „De ehhez nem szabad túl jól rajtolnia – gondolta magában –, ahogy az elődöntőben hibásan tette.”
„De hiszen bevált!” – gondolta a kapitány értetlenül.
„Az véletlen volt. Puszta szerencse.”
„És – a tehetsége.”
„Amivel született? Még nagyobb véletlen és vakszerencse. Nyugodtan higgyél nekem, Harald. Majd meglátjuk, majd figyeld a döntőben!”
Kirketerp hitt neki. Maandygaard huszonhat évesen már altengernagy volt, míg ő csak a fregattkapitányságig vitte. Hiszen az is szép, és húsz éve az ő hajóraját éppúgy elvették, mint Ivo egész flottáját: és meg kell adni, gondolta a kapitány, hogy ezt a húsz évet szárazra vetve mind a ketten nagyon szépen viselték.
Így vélekednek az íróról:
„Senki máshoz nem hasonlítható hangulatfestő, és úgy szövi nem csupán a cselekményt, de az asszociációkat, hangulatokat, történéseket, filozófiát, emlékeket stb, hogy lehidalsz (már amikor sikerül megértened, hogy mit is közöl éppen). Annyira rétegelt, sokrétű, hogy többedik olvasásra is új szinteket, közléseket lehet felfedezni. Az Iskolának egyenesen függője lettem: elsőre csak kapkodtam a fejem, hogy most ki? hol? mi van??. De ha egyszer ráérzel, megszokod és kezded megtanulni, hogyan bogozhatod ki és értheted meg, végtelen gazdagságot találsz a műveiben.
Stílusához tartozik, hogy ugrál az időben és a fent említett témák széles spektrumán. Az benne a legnehezebb, hogy az egyes mondatok valójában egyszerűek és világosak, de a szöveg kohéziója, az egymást követő mondatok kapcsolata nem a megszokott, nehezen felfogható, állandóan csapongó.
Mindenkinek ajánlom, és elsőre ne riadjatok vissza tőle, mert megérthető." lilyD, a moly.hu lelkes olvasója.
