A zongorista, aki mindent megváltoztatott

Liszt Ferenc 1811. október 22-én született Doborjánban — ma Raiding, Ausztria — egy Esterházy-birtok gazdatisztjének fiaként. Az apa, Liszt Ádám, amatőr zenész volt; a fiút hamar komolyra fogta. Kilenc éves korában már szopronyi arisztokraták fedezték fel és finanszírozták bécsi tanulmányait. Tíz évesen Czerny volt a zongoratanára — az a Czerny, akinek az etűdjeit ma is minden zeneiskolás gyerek nyögve játssza. Liszt néhány hónapon belül meghaladta a mestert.

1823-ban Párizsba költöztek. A párizsi konzervatóriumba külföldiként nem vehették fel — Cherubini igazgató visszautasította —, de ez nem számított: Liszt magántanároknál tanult, és hamarosan olyan zongorista lett, akit a Párizs akkori szalonközönsége, a Chopin–Berlioz–Meyerbeer-féle zenei elit valódi csodaként tartott számon. 1824-ben Londonban játszott IV. György király előtt. Tizenhárom éves volt.

A párizsi évek formálták, de nem tették zeneivé: az igazi áttörés 1832-ben jött, amikor meghallgatta Paganini hegedűjátékát. Az élmény revelációszerű volt: ha Paganini képes arra, amit a hegedűn csinál, akkor a zongorán is lehetséges kellene lennie valami hasonlónak. Liszt ettől kezdve nem egyszerűen technikát fejlesztett, hanem a zongorázás fogalmát gondolta át. Az ujjtechnika, a pedálhasználat, a két kéz koordinációja, a hangszín-differenciálás — mindezek terén újított ő olyasmit, amit utána kétszáz évig tanítanak.

Lisztomania és a virtuóz évek

Az 1840-es évek Liszt páratlan turnédekádjai. Bécstől Szentpétervárig, Londontól Madridig — mindenütt telt házak, felajzott tömegek, egy jelenség, amelyre Heinrich Heine alkotta meg a szót: Lisztomania. Nők hajtincseket és eltört zongoraszálakat őriztek ereklyeként. Az előadások közben valós ájulás fordult elő a nézőtéren. Ez nem marketingfogás volt, hanem egy addig nem látott jelenség: a zongoravirtuóz mint önálló sztár, a közönséggel való közvetlen, fizikai intenzitású kapcsolatban.

Liszt nemcsak saját műveit játszotta, hanem más zeneszerzők operarészleteit, szimfóniáit dolgozta át zongorára — és ezek a Liszt-féle átiratokban néha erősebbek az eredetinél. A Beethoven-szimfóniák zongorás változatai nem kivonat-jellegű összefoglalók, hanem komoly zongoraírói teljesítmények; sok 19. századi zenehallgató ezeken keresztül ismerte meg a szimfonikus irodalmat.

Magyarságát ebben az időszakban hangsúlyozta leginkább. 1840-ben Pesten lépett fel, és díszkarddal tisztelték meg — ez a gesztus akkoriban politikai nyilatkozatszámba ment. Azonosult a reformkori nemzeti mozgalommal, bár magyarul nem tudott jól, és élete nagy részét külföldön töltötte. Ez a feszültség — a külföldről érkező nemzeti hős dilemmája — végigkísérte a pályáját.

Magyar rapszódiák

A 19 Magyar rapszódiát 1839 és 1885 között írta. A leghíresebb a Második — ez az, amelyet minden gyerek hall valahol, és amelyet a legtöbb zongorista belefoglal a repertoárjába. A rapszódiák verbunkos és csárdás témákon alapulnak; a lassabb, ünnepi bevezető (lassan) és a gyors, táncos rész (frissen) felépítése a csárdás hagyományos szerkezetét tükrözi.

Bartók és Kodály később kritizálták ezeket a darabokat: az a zene, amelyet Liszt magyarnak tartott, valójában a cigányzenészek által közvetített, már átformált anyag volt, nem az autentikus paraszti népzene. Ez a bírálat szakmailag korrekt. De ebből következtetni arra, hogy a Magyar rapszódiák értéktelen darabok lennének, hiba lenne. A rapszódiák nem dokumentumok: ők a 19. századi európai romantika fogalmi magyarságképének zenei megtestesülései — és ebben a minőségükben tökéletesen sikerültek.

A tizenötödik rapszódia, a Rákóczi-induló, önálló életet élt: Berlioz is átdolgozta, az indulót ma is játsszák. A hatodik — a Pester Karneval — a tematikus sokszínűség példája. A tizennegyedik (f-moll) az egyik legtechnikailag igényes darab a sorozatból; a versenyzongoristák szívesen választják.

Weimar és a szimfonikus költemény

1848-ban Liszt Weimarba költözött, ahol udvari karmester és zenei igazgató lett. Ez a döntés pontot tett a virtuóz turnék korszakára. Liszt harminchat éves volt; a visszavonulást nem gyengeség motiválta, hanem egy határozott elfordulás: komponálni akart, nem fellépni.

Weimarban alkotta meg a szimfonikus költemény műfaját. Ez a fogalom ma már annyira természetes, hogy nehéz visszaképzelni, mit jelentett 1850-ben: egy egytételes zenekari mű, amely programszerű tartalmat — irodalmi, filozófiai, vizuális élményt — fejez ki formálisan kötetlen, de belső logikájú zenei folyamatban. Az Orpheus, a Mazeppa, a Les Préludes, a Hamlet, a Hungária — ezek mind ebből a korszakból valók.

A Les Préludes a legismertebb a szimfonikus költemények közül: Lamartine versének inspirációjára, a lét és halál tematikájára épülő, ragyogóan ívelt húszperces mű. A nyitótéma — a három lépéses motívum, amelyre a mű egész épülete támaszkodik — a zenei temafejlesztés egyik tankönyvi példája lett.

Weimarban Liszt a korabeli avantgárd védelmezője volt: Wagner Richárdot is ő segítette, akinek a Lohengrin itt mutatkozott be 1850-ben. A kapcsolat személyessé is vált: Liszt lányát, Cosimát, Wagner elvette feleségül. Ez a szövetség a 19. századi zene Liszt-Wagner tengelyét formálta meg — szemben a Brahms-tábor konzervatívabb álláspontjával.

A késői művek és a vallásosság

1860 után Liszt Rómában élt, és 1865-ben felvette az alsóbb egyházi rendeket — abbéként emlegették ettől kezdve. Ez a fordulat meglepte a kortársakat, de nem törte meg az alkotókedvet. Az egyházi zenék — oratóriumok, mise-tételek, motettás — ebből az időszakból valók; közülük a Christus oratórium és a Via Crucis a legjelentősebbek.

A kései zongoradarabok más irányba mutatnak: minimalista, kísérletező hangvétel, amely sok kortárs számára érthetetlen volt. A Nuages gris (Szürke felhők), a La lugubre gondola, a Unstern! — ezek az 1880-as évekből való darabok impresszionizmust, sőt 20. századi hangzásokat előlegeznek meg. Nem véletlenül hivatkozott rájuk Debussy és Ravel is; nem véletlen, hogy egyes zenetörténészek Bartók közvetlen előfutárának tekintik a kései Lisztet.

Liszt 1886. július 31-én halt meg Bayreuthban. Élete utolsó éveiben is sokat utazott — Budapest, Weimar, Róma közt ingázott —, és a Zeneakadémia ügyeit Pesten személyesen követte nyomon. A budapesti Zeneakadémia, amelyet 1875-ben alapítottak részben az ő nevéhez fűzve, első igazgatójaként vállalt szerepet, és ingyenesen tanított.

Örökség

Liszt hatása nem könnyen összefoglalható, mert annyi irányba ágazik. A zongorametodika terén: a modern zongoratechnika alapvetései az ő tanítványain és tanítványainak tanítványain keresztül jutottak el minden mai konzervatóriumba. A kompozíciótechnika terén: a témafejlesztés, a szimfonikus program-gondolat, a kései kísérletező hangzások mind olyasmik, amelyekre a 20. századi zene visszamutat. A zenepedagógia terén: a budapesti Zeneakadémia, amelynek ma is szellemi megalapozója, Közép-Európa egyik legtekintélyesebb zenei főiskolája.

Magyarságának kérdése ma sem lezárt. Sokan azt mondják: Liszt inkább európai volt, mint magyar. Ez igaz — de ez a kettősség maga is tanulságos. A 19. századi Közép-Európában a nemzeti identitás képlékeny volt, a kulturális hovatartozás nyelvileg és politikailag bonyolult. Liszt abban a tágabb értelemben volt magyar, ahogyan egy Esterházy-birtok közelében született, Széchenyi-kori reformnemzedékkel élt együtt, és a magyar zene történetébe végül visszatért — nem személyesen, hanem az intézményen keresztül, amelyet maga is formált.