Csinszka három szerelme — Ady, Babits és a művészet
Boncza Bertát, akit a világ Csinszkáként ismer, könnyű egyetlen mondatba zárni: Ady Endre felesége volt, a nagy szerelem, a késői múzsa. De ez a mondat hazudik — az elhagyással hazudik. Csinszka három szerelem között élt negyven évet, és mindháromból valami maradandót hagyott maga után. Az egyik versek formájában él tovább. A másik festmények százaiban. A harmadik — a legcsöndesebb — az övé volt egyedül.
Ki volt Boncza Berta?
1894. június 7-én született Csúcsán, egy erdélyi nemesi família egyetlen gyermekeként. Apja, Boncza Miklós, szigorú és tekintélyes ember volt — olyan típus, aki a lányát inkább Svájcba küldte leányiskolába, semhogy Budapesten, a változékony század eleji irodalmi körökben cseperedjen fel. Berta tehát Lausanne-ban tanult, franciát, zongorát, festészetet. Úgy nőtt fel, hogy a Nyugat folyóiratot bőrkötéses borítékban kapta kézhez, és a verseket gondosabban olvasta, mint a leveleket.
Az egyik vers döntött el mindent. Ady Endre „Léda-ciklusát” olvasta, és valami olyat érzett, amit tizenhat évesen nehéz megnevezni, de könnyű cselekvésbe fordítani: levelet írt a költőnek. Ez 1911-ben történt. Három évet kellett várni, hogy a levélváltás valódi találkozássá váljon.
A Csinszka nevet — ezt sokan nem tudják — nem Ady találta ki. Berta adta Adynak a “Csacsinszky” becenevet, lengyeles-tréfás formában, és ebből lett fordítva az ő neve is: Csinszka. A névcsere maga is jellemző: ezek ketten egymást teremtették meg, legalábbis részben.
Ady Endre és Csinszka — a csúcsai évek
Ady 1914 tavaszán látogatta meg először a Boncza-kastélyt Csúcsán, a Kárpátok lábánál. Berta ekkor húszéves volt, Ady harminchat — és már rég nem az a lánglelkű forradalmár, aki tíz évvel korábban párizsi kávéházi asztalnál írta az „Új verseket”. A háború kitörése előtti hónapokban, a bizonytalan, beteg Ady pontosan azt találta meg Csúcsán, amire szüksége volt: csöndet, gondoskodást, és egy fiatal nőt, aki nem a nevét, hanem a verseit szerette.
A Csinszka-versek első darabjai 1914 júliusától jelentek meg a Nyugatban. Az „Őrizem a szemed”, a „Vallomás a szerelemről”, a „Ceruza-sorok Petrarca könyvén” — ezekben valami gyökeresen más hangot lehet hallani, mint a Léda-versekben. A Léda-szerelem tüzes, harcias, önpusztító volt; a Csinszka-versek védelmet keresnek, otthont, gyermeki biztonságot. “Őrizem a szemed, nehogy elvesszen / valami kedves, régi szép” — ez nem a vágyakozó férfi hangja, hanem a fáradté, aki végre valahol le akar tenni valamit.
Az esküvő 1915. március 27-én volt Budapesten, a városháza anyakönyvi hivatalában. Boncza Miklós a végsőkig ellenezte — Ady beteg volt, alkoholista, politikailag kompromittált figura az erdélyi nemesség szemében. De Berta huszonegy éves volt, és az akarat megvolt. Az esküvői tanúk Ignotus és Vészi Endre voltak, a Nyugat két pillére.
A házasság négy évig tartott — és az irodalomtörténet szempontjából talán a legtermékenyebb négy év Ady pályáján. A halottak élén (1918) legnagyobb versei a Csinszka-ciklusból nőttek ki. A háborús félelem, a betegség előérzete, a ragaszkodás és az elveszítéstől való rettegés: mindez együtt van ezekben a versekben. „Te szép szőke asszony, te áldott” — Ady nem verseket írt Csinszkáról, hanem belőle mentette ki, amit még ki lehetett menteni.
Csinszka közben a kastélyban szalonéletet próbált szervezni. Elképzelte: irodalmi estek, vendégek, Ady felolvas, körülötte a kor szellemi élite. A valóság más volt. A látogatók jöttek ugyan, de Adyt meglátogatni jöttek — a beteg Adyt, aki egyre ritkábban kelt ki az ágyból, és egyre többet ivott. Csinszka huszonöt évesen egy haldokló géniusz ápolója lett. Erről ritkábban esik szó.
Ady Endre versei ma a kortárs magyar irodalom kanonikus előzményei — de az utolsó versek mögött ott áll egy fiatal nő, aki nem múzsa volt, hanem gondozó, feleség, és valaki, aki a saját életét is adta ehhez a kapcsolathoz.
Az elvesztés — 1919
Ady Endre 1919. január 27-én halt meg Budapesten. Negyvenegy éves volt. Csinszka huszonöt.
Erről az időszakról nehéz pontosan írni, mert a visszaemlékezések és a legendák összekeverednek. Annyit tudunk, hogy a gyász valódi volt — de az is, hogy Csinszka nem tört meg tőle. Nem a romantikus özvegy szerepét választotta. Nem vonult vissza Csúcsára, nem viselte a fekete gyászt évekig, nem lett az Ady-kultusz szobra.
Ehelyett élni próbált. Ami önmagában is — ha meggondoljuk, milyen szorosan összefonódott a neve egy másik névvel — egyfajta bátorság volt.
Az anya-lánya viszonyok irodalmi tükrözésében Csinszka sorsa más dimenzióban is értelmezhető: egy fiatal nő, akit a saját apja ellenzett, egy öregedő géniuszhoz kötötte magát, gondoskodóból feleséggé, feleségből özveggyé vált — és mindvégig a saját hangjától megfosztva élt. Legalábbis addig, amíg fel nem hagyta az örökségre való hivatkozást.
Babits Mihály — a második fejezet
Babits Mihály és Csinszka kapcsolata az irodalomtörténet egyik legvitatottabb fejezete. Nem azért, mintha kétséges lenne, hogy volt kapcsolat — volt, és mindkét félen nyomot hagyott. Hanem azért, mert Babits az egész históriát, a maga módján, azonnal feldolgozta: az 1921-ben a Nyugatban megjelent „Költészet és valóság” című elbeszélése nyíltan a kapcsolatukra utal, és nem fest különösebben hízelgő képet Csinszkáról.
A szerelem 1919 tavaszán kezdődött, nem sokkal Ady halála után. Babits akkoriban a Nyugat egyik vezető alakja volt — Adyval mindig feszült, féltékeny viszonyban állt —, és Csinszka, az özvegy, egyszerre volt az elveszett kortárs felesége és egy önálló, szabad nő. Ez a kombináció nyilvánvalóan vonzó volt.
Babits nem volt egyszerű ember. Zárkózott, intellektuálisan gőgös, érzelmileg nehezen megfogható. Csinszka energikusabb természete és az a tény, hogy ő volt az özvegy Ady Endréné — ez a kettő együtt valószínűleg feszültséget teremtett, amit Babits később az elbeszélésében is megmutatott. A kapcsolatból nem lett tartós kötelék: Babits 1921-ben Tanner Ilonát vette feleségül, és a Csinszka-fejezet lezárult.
Hogy Csinszka mennyire volt belefogódva ebbe a kapcsolatba, nehéz megítélni. Utólag, az ismerős távolságból, talán inkább egy keresésnek látszik: azt kereste, aki látja benne az embert, nem Ady feleségét. Babits nem tudott — vagy nem akart — ilyen lenni. De a keresés maga fontos volt.
Márffy Ödön és a végső otthon
1920 augusztusában Csinszka hozzáment Márffy Ödönhöz, a festőhöz. Ez a döntés az irodalomtörténeti elbeszélésekben néha furcsa fordulatként jelenik meg — mintha az Ady-özvegy valahogy “lecsúszott” volna egy kevésbé fontos figurához. Ez az értelmezés téves és igazságtalan.
Márffy Ödön a Nyolcak egyik tagja volt, a magyar impresszionizmus és posztimpresszionizmus kiemelkedő képviselője. A Csinszka-korszak a festő munkásságában is önálló fejezetet jelent: száz fölötti portré, akt, életkép. Nem volt alárendelt viszony — két alkotó élt együtt, és egymásból merítettek.
Ez a házasság más volt, mint az előző. Nem a nagy irodalmi szerelem feszültségével teli, nem a beteg géniusz gondozásának terhével nehezített. Inkább társi: két ember, akik értik egymás munkáját, mert mindkettő csinálja. Csinszka ebben az időszakban festett, rajzolt, és komolyan vette ezt a tevékenységet — nem hobbiként, hanem szükségként.
Csinszka mint önálló művész
Ezt a részt szokta a legtöbb életrajz kihagyni. Csinszka múzsa volt, igen. De múzsából nem lehet évekig megélni — legalábbis belülről nem. Berta festett, és verseket írt, és 1931-ben saját verseskötete jelent meg „Csinszka versei” címmel.
A kötetet nem fogadta kitörő lelkesedéssel az irodalmi élet. Részben azért, mert mindenki Ady asszonyát látta benne, és a viszonyítás óhatatlan volt — és kegyetlen. Részben azért is, mert a versek valóban nem Ady-kaliberű munkák. De ez az összehasonlítás maga is mond valamit arról, mennyire nem tudta a kor Csinszkát a saját jogán nézni.
A versek intim darabok. Nem forradalmasítják a lírai formát, nem törnek új ösvényt. De van bennük valami, amit csak ő tud leírni: a veszteség belülről, a megmaradás küzdelme, az önálló hang keresése egy olyan test-lélekben, amelyet a világ már lefoglalt egy másik ember neve számára. „Az igazi arcom egyedül reám tartozik, senki másra” — ez az önkijelentés, ha nem is vers, de program. Csinszka programja.
A festészet esetében nehezebb ítéletet mondani, mert munkáinak nagy része nem maradt fenn, vagy lappang. Márffy képein ott van Csinszka mint modell; saját rajzain és festményein ő maga az alkotó. A kettő különbsége nem mellékes.
Korai halál — 1934. október 24.
Boncza Berta negyven éves volt, amikor meghalt. 1934. október 24-én szélütés végzett vele Budapesten. Ez a dátum a spec-lapokon néha tévesen szerepel novemberként — az irodalomtörténeti forrásokból és a Petőfi Irodalmi Múzeum adataiból egyértelműen október 24. az igaz dátum.
Negyven év. Benne volt benne egy svájci leányiskola, egy levelezési szerelemből kinőtt házasság, négy év haldokló géniusz mellett, gyász, Babits, Márffy, versek, festmények, és egy verseskötet, amelyet az irodalom nem tudott hova tenni. Ez sok egy negyven évbe.
Az egykorú nekrológok megint elsősorban azt hangsúlyozták: Ady özvegye halt meg. A saját neve alig szerepelt bennük.
Az örökség — hogyan emlékezünk Csinszkára ma?
A recepció lassan, de változik. Az utóbbi évtizedekben egyre több irodalomtörténeti tanulmány és esszé próbálja kiszabadítani Boncza Bertát az Ady-árnyékból — nem azért, hogy kisebbítse a kapcsolatot, hanem hogy teljesebbé tegye a képet.
Csinszkát nem lehet leválasztani Adyról — ezt nem is lenne célszerű megpróbálni. A csúcsai évek, a versek, az a fajta szerelem, amely egyszerre volt gondoskodás és inspiráció: ez valódi és fontos. De éppen ezért kell hozzátenni a többi fejezetet is. Babitsot, akivel a rövid, feszült kapcsolat megmutatta, hogy Csinszka nem volt hajlandó örök özvegynek maradni. Márffy Ödönt, akivel huszonegy közös évet élt — és ha ez a házasság kevesebbet szerepel a tankönyvekben, az csak azt mutatja, milyen hierarchiák szerint ítélkezünk az érzelmek felett. A festészetet és a verseskötetet, amelyek nem remekművek, de bizonyítékok: valaki volt itt, aki alkotni akart, nemcsak inspirálni.
2026 januárjában nyílt meg Budapesten a Csinszka Kultúrpresszó — egy közösségi tér és kávézó, amely a nevét viseli. A névválasztás jelzésértékű: egy irodalmi-kulturális hely, amely a múzsa neve alatt működik, de teret ad élő alkotóknak. Talán pontosan ez az, amire Csinszka vágyott volna a maga csúcsai szalonjában.
Boncza Berta nem volt egyszerűen Ady Endre felesége. Volt valaki, aki tizenhat évesen levelet mert írni a leghíresebb magyar költőnek; aki huszonegy évesen szembement az apja akaratával; aki huszonöt évesen egyedül maradt egy géniusz özvegyeként — és nem tört meg; aki kereste, mi az övé ebben az életben, és talált valamit: festéket, ceruzát, szavakat. Ez kevés? Negyven évbe ez is sok.
