Írás nélkül nem megy. Napilap, hetilap, havilap, blog, mindegy nekem, csak oda lehessen firkantani valami fontos, vagy fontosnak gondolt szöveget.

Néha megesett, hogy elhagyva az újságírói pályát, másfelé kerestem a boldogulást. Ám valahányszor kiléptem a lapkészítés sodrából és belekezdtem valami egyébbe, minduntalan visszakeveredtem a sajtóhoz. 
Évtizedes napilapos pályakezdés után egy országos önkormányzati szövetséghez sodródtam, s hamarosan azon kaptam magam, hogy a polgármesterek lapját szerkesztem. Gyermekkönyv kiadóhoz hívtak, s nem kellett hozzá pár hónap sem, már képes, izgalmas gyermeklapot szerkesztettem.

Újabb kiadói munka következett – ezúttal családi vállalkozás –, s képregénysorozatokat vehettem gondjaimba. Gyermekkori kedvencem, a Mozaik folytatására szántam el magam. (Megjegyzem, valamikor a hetvenes években a képregény hősei maguk is újságírók voltak.)

Végül a Könyvtárellátónál lettem kereskedelmi-és marketingvezető, míg meg nem alakult a Kello Könykultúra Magazinja, aminek szerkesztésébe lelkesen vetettem bele magam. Egy barátomnak meséltem akkoriban, mennyire lélekölőnek éreztem a kereskedelmi vezető munkáját, ahol az eredmény az aláírt szerződés volt, s mennyire lélekemelőnek látom a szerkesztő, újságíró munkáját, aki hírekkel, beszámolókkal, okos gondolatokkal tölti meg lapját. Barátom megvonta vállát, s a maga cinikus modorában megjegyezte: pedig a lényeg ugyanaz, összefirkálod a papírokat. 

Most tehát, hogy a Hajónapló csapatával dolgozhatok, szorgalmasan firkálok össze mindenféle papírt, s úgy látom, barátomnak talán részben igaza volt. A szerződés, a munkaterv és a cikk – megannyi összefirkált lap – egyszerre tud csak újsággá lenni.