Nagy Koppány Zsolt: Heritage Towers

Nagy Koppány Zsolt: Heritage Towers

Mielőtt megszülettek volna a gyermekeim, én is csomó minden miatt aggódtam, mint minden valamirevaló, felelősségteljes szülő: vajon egészségesek lesznek-e? Vajon okosak lesznek-e? Vajon szépek lesznek-e? Vajon nem fogom-e elejteni őket fürdetés közben? Vajon megfelelek-e majd annak az apaszerepnek, amelyet gyerekkorom óta dédelgettem magamban? Vajon boldogok leszünk-e? Vajon sikerül-e megszerettetnem velük a Waczak-szállót?

Hát igen, legtöbbet emiatt aggódtam, a Waczak-szálló miatt. (Figyelem, önirónia, túlzások stb.! Az angol humor sajnálatos térvesztésének keserű időszakában nem lehet elégszer hangsúlyozni az ilyesmit.)

Számomra ugyanis – nem is kérdés – a világirodalom és filmvilág legnagyobb teljesítménye a mindössze tizenkét epizódos Waczak-szálló (Fawlty Towers), a hihetetlen John Cleese forgatókönyvírásával és főszereplésével. Ez az a mű, amely minden ízében, másodpercében, atomjában tökéletes, úgy nevettet meg, hogy egyetlen olcsó és hatásvadász vicc vagy poén sincs benne, olyan típusokat és élethelyzeteket ábrázol, akik és amelyek vagy már ismerősek mindannyiunk számára, vagy egyszer ismerősek lesznek, és a legapróbb részleteiben is hemzsegnek az olyan poénok, hogy az ember legszívesebben lefeküdne a földre, hogy a vinnyogva röhögés ne fájjon annyira. („No, sir, no on those trays… Uno, dos, tres… uno… dos… tres.” Vagy: „Egy elégedett vendég… Ki kéne tömetni!”) 

imdb.com-John Cleese, Connie Booth, Andrew Sachs, és Prunella Scales
John Cleese, Connie Booth, Andrew Sachs, és Prunella ScalesFotó: imdb.com

Á, nincs is rá szó és nincs rá fogalomkészlet, hogy a jelentőségéhez mérten ecsetelni tudhassuk a jelentőségét, zsenialitását és nagyszerűségét, de ha a földi civilizáció csak azért jött létre, hogy megszülethessen John Cleese és az ő fejében ez a film (és most egyéb érdemeiről ne beszéljünk! Mármint John Cleese-nek, nem a földi civilizációnak.), akkor már volt értelme a teremtésnek.

Nos hát… ilyen kulturális közegbe érkeztek a babák sorban, így érthető lehet, hogy én csak aggódtam, aggódtam, aggódtam.

Ugyanis tudvalevő, hogy a kisgyerekek nem feltétlenül a kifinomult angol humorra vevők, legalábbis életük első hónapjaiban, na jó, éveiben nem. Úgyhogy egy-két apró trükknél egyebet (angol nyelvű gügyögés John Cleese hangján és hanghordozásán, „úgy felejtett” számítógép, amelynek képernyővédője a Waczak-szálló személyzetét ábrázolja Basillal, Manuellel, Pollyval és Sybillel, a főcímdal dudorászása és fütyörészése százezerszer, szóval csupa ilyesmi) ezekben a zsenge években nem is csináltam.

Esetleg egy-két angol nyelvű rajzfilm és képeskönyv, a „gyerek Mr. Bean”-t például kifejezetten élvezték, igaz, az nem annyira a klasszikus angol humor, de remekmű, az tény. Aztán ahogy teltek az évek, rátértünk az igazi Mr. Beanre, majd Rowan Atkinson munkássága felé kanyarodtunk, persze még sehol semmi Fekete Vipera (ami az intellektuális humor másik csúcsa!), hanem csak a Johnny Englishek, meg Az igazi katasztrófafilm. Kicsit megsépekeltem Efrájim Kishon-humoreszkek felolvasásával is az előkészítést, hogy fokozzam a befogadói készséget.

Elkövettem egy hibát is – legalábbis az elkövetés pillanatában hibának tűnt.

Megnéztük ugyanis együtt a Monty Python abszurd kis jelenetét a bújocska-világbajnokság döntőjéről. Bevallom, a látott reakciók alapján szinte összeomlottam: a gyerekek értetlenkedtek, méltatlankodtak, láthatólag nem mondott nekik semmit az, hogy az abszurd humor a lét végtelen és tökéletlen tökéletességének a letéteményese, miegymás. Igen ám, de mikor néhány hét múlva emlegetni kezdték, zanzásítva el is játszották és utalgattak rá beszélgetés közben, a remény szívemben újjáéledt.

Nagy Zselyke Hanna munkája-
Fotó: Nagy Zselyke Hanna munkája

És elérkezett a nagy nap, amikor megnéztük a(z általam) gondosan felvezetett első percet az on those trays – un dos tres poénig, majd utána A kőművesek című epizódot végig. Hogy is mondjam, hogy ne legyen olyan tudományos-üzletemberes? Nagyon jól fogadták. Élvezték, kacagtak. (Sokat segített ebben a Manuelt alakító, csodálatos Andrew Sachs és a meglepően jó magyar szinkron – amelyet eleinte ugyan nem szerettem, de a gyerekek kedvéért, hogy én is áldozatot hozzak, ugye, megszerettem.)

Mára már ott tartunk, hogy nagyjából az egészet fejből el tudják mondani. De nem csak ennyi: felismerik az életben a látott mintázatokat, és a filmbeli megoldásra utalnak, vagy akár szó szerint idézik. Két napja újraforgatják maguknak a kedvenc jeleneteiket. Ámulattal nézem őket. (Most kezdjük angolul nézni az egészet.)

 *

 A minap étteremben voltunk. Nem járunk gyakran, ezért a gyerekek mindenre odafigyeltek és mindent külön kiélveztek. Amikor a szakács elkészült az étellel, és a rendelkezésére álló kis csengőre határozott mozdulattal rácsapott, hogy jelezze, a pincér jöhet az újabb fogásért, a gyerekek egymásra néztek, és egyszerre üvöltötték John Cleese hangján:

– Manueeeeeeeeeeel!

Én meg hátradőltem, és boldog voltam és elégedett, mert tudom, hogy immár bármi történhet, a lényeg átment: a mag el van vetve, az örökség tovább van adva.

Fotó: Nagy Zselyke Hanna munkája
Névjegy
Fotó: eirodalom.ro

Nagy Koppány Zsolt 1978. október 5-én Marosvásárhelyen született. Erdélyi magyar író, fordító, szerkesztő. Szülei: Nagy Béla és Ilona. 1993–1997 között a Tamási Áron Gimnázium kémia–biológia szakos diákja volt. 1997–2001 között a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója volt. 1999 óta jelennek meg írásai. 2000-ben a Kriterion Könyvkiadó külső munkatársa és szerkesztője volt. 2000–2002 között az Erdélyi Híradó Könyvkiadó és az Előretolt Helyőrség szerkesztője volt. 2002 óta Budapesten él. 2006-ban adta ki első regényét.


Kapcsolódó cikkek