Nagy Koppány Zsolt: A nagy görkori-projekt
Én nem tudom, melyikünknek jutott eszébe, de szerintem a feleségemnek, mert ha nekem jut, már rég levágtam volna a fejem, és most hogyan írnék róla, ugye. Mindenesetre megfogant az ötlet, hogy a vonatkozó részek feszesebbé tétele okán esetleg nem ártana, ha rászoknánk a görkorcsolyázásra. Vagyis csak én, mert a feleségem évekig görölte a korcsolyát, így aztán neki rendben is vannak a vonatkozó helyei.
Olcsó, rikkantottuk, mert csak egyszer kell megvenni, aztán meg lehet űzni a szabad levegőn, folytattuk, ami ezekben a vírustól terhes időkben nem utolsó szempont… harmadrészt akkor még nem sejtettem az „űzni” szóba rejtett vészjósló próféciát.
El is mentünk tehát az egyik sportszerboltba, hogy onnan mi görkorcsolya és az eszköz szavatolta szebb (de legalábbis egészségesebb) jövő nélkül el nem jövünk, aszongya. (Vittük a gyerekeket is, mindig nagy élmény, ha elesni látják az apjukat: olyan édesen nevetgélnek, meg kell őket zabálni.)
De még mielőtt a vásárlási akcióra térnék, kitérek: tudni kell, kérem, hogy én született úriember vagyok. Ez többek között azt jelenti (vagy hát legalább ennyit…), hogy mindig öltönyben járok. Nyáron is. Sőt: éppen nyáron, mert vallom és hiszem, hogy ott mutatkozik meg az igazi férfi, amikor nem röstell és izzad negyven fokban sem öltönyben kimenni a strandra. (Engem még rövidnadrágban az orvosomon kívül ember nem látott.)
Namármost az öltözetem merev és arisztokratikus feszessége és a sportbolt(ba járók) ruházkodása közötti dialektikus különbség ordító volta akkor vált először nyilvánvalóvá, midőn szépen felöltözve beléptem az ajtón, és míg a maszkomat felcsattintottam, félszemmel láttam, amint a biztonsági őrök a vókitókijukba vókitókiznak. Nyilvánvaló volt, hogy rólam van szó, mert röhögtek.
Odaintettem nekik, hogy nyugi, nem lopok el semmit, elég nehéz ugyanis a csokornyakkendő alatt észrevétlenül kivinni a futópadot, önök már ne próbálják meg.
A polcoknál ért aztán a második különbségtételi megvilágosodás – a polcoknál, ahol az átkozott korcsolyák lógnak kihívó mosollyal az arcukon –; itt kénytelen-kelletlen összevetettem magam a szintén ott eszközt próbálgató laza gyerekekkel (rövidnadrág, izoming, tornacipő, no hiszen!), és megállapítottam, hogy még mindig én vagyok az egyetlen alak, aki bármelyik II. Haroldig a családfáját visszavezetni képes angol famíliához beállíthatnék szertartásos ötórai teára. De azt is látnom kellett (ugyanakkor), hogy ezek a taknyos kölykök csak felcsattintják a „korit” (így nevezik, mintha a legjobb pajtásuk lenne, nem pedig egy halálosan veszélyes eszköz!), és térülnek párat a polcsorok között.
Megmondom őszintén, hogy a bátorság és az elszántság, amivel az üzletig ezt a koriprojektet öveztem, ekkor egy kicsit odalett. Feleségemnek és a gyerekeknek hosszú percekig kellett unszolniuk, hogy leüljek az egyik padra, és fehér (de férfiasan fekete szőrökkel ékes) lábszáramon a nadrágot feltűrjem. Midőn félcipőm feketén csillanó lakkja előtűnt, az addig szertelenül és boldogan korizó kölykök megmerevedtek, egy csoportba gyülekeztek, és kuncogva, egymást böködve bámulni kezdtek. (A saját gyermekeim két sorral arrébb somfordáltak, hogy véletlenül se gondolja róluk senki, hogy hozzám tartoznak.)
Ezért még számolunk, sziszegtem az asszonynak, aki a tekintetek kereszttüzével mit sem törődve hordta oda nekem a görkorcsolyákat, méret és szín szerint, felpróbálás céljából. Negyedórás kínlódás és b. nejem hangos instruálása után sikerült aztán az egyiket valahogy felcsatolnom; a kölykök vidáman kacarásztak, amit nyomban meg is értettem, mikor megláttam magam a tükörben: egyik lábamon félcipő, másikon korcsolya, fölötte vakítóan világít a lábam bőrözete. Szép voltam, mint a kínosság szobrának találkozása a megszégyenülés eltávolított leplével a műtőasztalon.
Levert a víz, melegem is volt, mit tagadjam – vetkezés. Közben eszembe jutott, hogy mikor kölyökkoromban utoljára görkorcsolyát próbáltam kötni a lábamra, ugyancsak melegem lett, ami kisebb dühkitörésre késztetett: ennek következményeként az akkori korit apró darabokra törtem a járda keményén… de jókedvem csak nem éledt. (Emlékezésem közben saját gyermekeim bicikliket próbálgattak, gördeszkával és rollerrel csináltak apróbb, halálos trükköket.)
A derültség egyre szélesebb körű lett; egyik-másik eladó is bekapcsolódott a műsorba, ugyanis időközben kis feleségem biztatására felöltöttem a másik korcsolyát is… és immár mindkét lábamon kerekek voltak, ami egyfelől nem istentől való dolog, másfelől a teremtésben (nincs másik vesztes, csak én) semmi nem vonatkozik az effajta közlekedésre, pedig van ott elég cifraság, lásd még csúszók, mászók, vadak, halak, s mi jó falat.
Midőn nejem az általános derültség közepette felszólított, hogy bátran álljak fel, igazítsam meg a nadrágszáramat, és tegyek egy kört a korcsolyával (mint egy isten!), hogy ő lefényképezhessen, hogy aztán jól megnézhessem magam, meg hát azért is, hogy kiderüljön, kényelmes-e a gurulós cipő, már a biztonsági őrök is körénk telepedtek: volt, aki a horgászfelszerelés-részlegről kis háromlábú széket hozott, meg sört vagy energiaitalt (ki-ki vérmérséklete szerint), hátha elhúzódik a műsor.
A fejem piros volt, a szemem előtt összefolytak a tárgyak, tompán hallottam a hangokat (oké: nevetést), és lassítva látám, amint az asszony lelkesen integet, hogy induljak már, guruljak bátran – bezony, a filmekben az ilyen jelenetek után következik az, hogy a főhős előveszi a láncfűrészét, és mindenkit széjjelláncfűrészel. Kihúztam hát magam, mert egy úr ebben a pokoli helyzetben is úr… nem is olyan rossz, suhant át elmémen, de tényleg csak röpkén, végre magasabb vagyok kicsit, vártam a tapsot.
De nem jött; csak a feleségem integetett, hogy induljak el bátran, menjek egy kört… a közönség is oszladozni kezd, mert már fél perce álltam, és még nem estem el; a kölykök ismét száguldottak, nyolcasokat írtak le körülöttem, akadt, aki szaltózott is, a saját hálátlan csemetéim is köztük röpültek… ne feledjem átírni a végrendelet vonatkozó klauzuláit, mint John Cleese, véstem azonnal körömmel a tenyerembe. Úgyhogy végük felbátorodtam én is, és elrugaszkodtam, mint egy archaikus Apolló-torzó. Gurultam is vagy két centit (még szerencse, hogy kapaszkodtam közben) – fokozatosság nélkül nincs siker, intettem le a huhogókat, meg magam is, persze.
Nemsokára azonban ismét erőt gyűjtöttem, belekapaszkodtam a polcokról lecsüngő sílécekbe (miért árulnak ezek nyáron sílécet?!), és ingatag, X-alakú lábakkal, fickósan bedőlve – mint egy bicikliző majom – újabb két centit gurultam. Az asszony megtapsolt, én hálásan pislogtam rá – gyermekeim közben megtanulták gördeszkával a tripla pressure toe flipet –, lecsattintottam arcomnak a paradicsomból való kiűzetésünk óta összegyűlt verítékét a padlóra, és büszkén a földre rogytam. „Jó lesz, mondtam inkább nemlétező, mint meglévő őszinte mosollyal hangomban, nagyon jó! Nagyon kényelmes, most azonnal vegyük meg… és menjünk innen!” Szóval immár van görkorcsolyám, most gyűjtöm az erőt, hogy kimerészkedjek vele az utcára, ahol aszfalt embernek farkasa.
