A nemes vadember

Ha már legutóbb Rousseau-t emlegettem, most elmesélem, hogyan és miképpen látta igazoltnak az európai, főleg a francia közvélemény Rousseau és Diderot elhíresült eszméjét, a civilizációtól meg nem rontott, nemes vadember ideálját. De ha nagyon aktuális akarnék lenni, úgy is fogalmazhatnék, éppen negyed évezreddel ezelőtt gondolta az európai elit egy része először, hogy valami komoly baj van az európaisággal.  

Bon sauvage

Az újkori civilizáció, a szélesedő jólét és biztonság megteremtette a civilizáció tagadásának lehetőségét is, és valamikor a XVIII. század derekán megszületett a nemes vadember szentimentális elgondolása. A fantazmagória hívei azt hirdették, hogy az ember eredendően jónak és tisztának születik – mentes gyűlölettől, önzéstől és irigységtől –, ám a civilizáció és a modern társadalom a maga emberellenes rendszereivel megrontja a tagjait, s így valamennyien ennek a romlott, beteg, dekadens világnak vagyunk a gyermekei.

A vissza a természethez jelszava pedig nagyjából a megoldást kínálja föl: meg kell találni az ősi gyökereket, az eredendő viszonyokat, a természetes helyzeteket. Ebben a szellemben javasolta Rousseau a lengyeleknek, hogy tartsák fenn a középkorból megmaradt, archaikus struktúrákat, amelyek bizonyosan jobbak, mint a modern rendszerek.

Rousseau maga így ír erről: „Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt. A földet emitt arra kényszeríti, hogy egy másik föld terményeit táplálja, egy fát arra, hogy egy másiknak a gyümölcseit hordja; vegyíti és összezavarja az éghajlatokat, az elemeket, az évszakokat, megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; felforgat mindent, eltorzít mindent, szereti az idomtalant, a szörnyszülötteket. Semmit sem akar olyannak, amilyennek a természet alkotta, még az embert sem.” (Emil, avagy a nevelésről) Másutt arról ír, hogy az ősközösség (amelyet majd Marx és Engels emel a kommunisztikus aranykor ideáltípusává) nagyszerű együttműködést, a szánalom és a könyörület szellemét képviselte.

Persze a kortársak nem osztották Rousseau vadul romantikus nézeteit. Komolyabb filozófusok az ember eredendő jóságára vagy rosszaságára vonatkozó kérdésfelvetést is ostobaságnak tartották. Voltaire, aki inkább publicista volt, semmint filozófus, sem innen nézte a kérdést, hanem pusztán a szatirikus társadalomkritika lehetőségét tartotta szem előtt, amikor megírta a Franciaországba látogató vadember mókás történetét. Az 1767-ben megjelent regény persze óriási siker lett, így érthető, ha a franciák várakozással tekintettek a távoli földrészek vad népeire. És láss csodát! Alig két esztendő múlva, 1769. március 16-án megérkezett Franciaországba egy igazi vadember, Ahutoru, aki valóban olyan szelídnek és nemesnek tűnt, mint ahogy a szentimentális civilizációtagadók megálmodták.

De hogy került Tahitiről Párizsba a nemes bennszülött?

Bougainville

Ahutorut egy jeles utazó, Louis Antoine de Bougainville hozta magával, aki franciaként először hajózta körül a Földet. Bougainville egyébként komoly tengerész volt. Hasonló utat járt be, mint az angol felfedező, Cook kapitány (aki néhány évvel később szintén hozott egy szelíd vadembert Tahitiről).

Érdekes módon azonban a francia nemes pályája kezdetén egyáltalán nem látszott, merre visz majd az útja.  A fiatal Bougainville a párizsi parlament jogászaként kezdett el dolgozni, de apja halála után beállt a hadseregbe. 1754-ben a követség titkárként Londonba küldték, ahol az integrálszámításról írt két könyvét elismerve beválasztották a Royal Society tagjai közé. Felfedezőnk azonban mégiscsak katona volt, így amikor kirobbant a hétéves háború, Bougainville dragonyoskapitányi rangban Montcalm márki szárnysegédjeként Kanadába utazott. Részt vett az Oswego-erőd és a William Henry-erőd elfoglalásában, valamint a Carillon-erőd védelmében. Montcalm, felismerve hősünk diplomáciai képességeit, visszaküldte Franciaországba, hogy hozzon erősítést a gyarmati hadseregnek. Párizsban azonban kevés sikerrel járt, előléptették ezredessé, megkapta a Szent Lajos-rendet, de utánpótlást nem tudott szerezni. Végül visszatért a frontra, ám most nem kísérte korábbi szerencséje. Több balsikerű ütközet után végül a franciák megadták magukat, s azzal a feltétellel távozhattak, ha vállalják, hogy a tovább folyó háborúban többé nem fognak fegyvert Anglia ellen.

Ezzel véget is ért Bougainville nem túl fényes katonai karrierje, és megkezdődött hajós élete.

Utazás a Föld körül

A dolog érdekessége, hogy a felfedező utazásba diplomataként csöppent bele. Miután lezárult a hétéves háború, amelynek végén a békekötés előkészítésében a fiatal diplomata is részt vett, új megbízást kapott: simítson el egy újabb gyarmati konfliktust, amely ez alkalommal a Malvin-szigetek (Magyarországon elterjedtebb a Falkland-szigetek elnevezés) hovatartozása körül fortyogott. Mivel Bougainville-nek most Dél-Amerika legdélibb csücskéig kellett elhajóznia, gondolt egy merészet, és engedélyt kért királyától, hogy első franciaként világ körüli expedícióra induljon. Az engedélyt megkapta, és 1766. november 15-én kihajózott Nantes-ból a La Boudeuse és a L'Étoile fregattal. Természetesen tudósokat is vitt magával. Hajói egyikén ott utazott Pierre-Antoine Veront, a csillagász, két orvos, Louis-Claude Laporte és François Vives, egy térképész, Charles Routier de Romainville, egy történész, Louis-Antoine Starot de Saint-Germain, valamint a botanikus Philibert Commerçon, aki a parancsnokról nevezte el a Bougainvillea növénynemzetséget, és aki férfiruhában magával vitte szeretőjét is. Érdekes lenne megírni Jeanne Barret történetét is, aki így az első föld körüli utat megjárt nő volt.

Bougainville hazatérte után két évvel részletesen beszámolt az utazásról. Éppen negyed évezrede, 1771-ben jelent meg útleírása (Le voyage autour du monde, par la frégate La Boudeuse, et la flûte L'Étoile). Ebben elmeséli, hogy először Montevideóba és a Malvin-szigetekre hajózott, ahol diplomáciai küldetésének megfelelően átadta a spanyoloknak a gyarmatot. Ezután az expedíció átkelt a Magellán-szoroson, és hosszas hajózás után megérkeztek Tahitire, amiről úgy vélte, hogy ő fedezte fel (valójában az angol Samuel Wallis egy évvel előtte már járt ott), és elnevezte Nouvelle Cythère-nek. Küthéra a görög mitológiában Aphroditének, a szerelem istennőjének szigete, és hogy éppen ez a név jutott eszébe hajósunknak, azon nem is csodálkozhatunk, ha beleolvasunk könyvébe: „A csónakok tele voltak nőkkel is, akik szépség dolgában minden tekintetben vetekedhettek az európai nőkkel, sőt ami alakjuk varázsát illeti – el is hódították volna előlük a pálmát. E nimfák legtöbbje meztelen volt, mert a férfiak s öregek, akik kísérték őket, levették róluk azokat a lepleket is, melyekbe rendszerint burkolóznak. Már a csónakokban kacéran viselkedtek, bár minden naivságuk ellenére azért némi félelmet is felfedezhettünk rajtuk. Bizonyára a természet maga az, mely még némi tartózkodással fokozza bőkezűen szórt szépségét a gyengébb nemnél, úgy látszik, olyan országokban is, ahol az aranykor őszintesége uralkodik még: mintha az asszonyok titkolni óhajtanák azt, amire leginkább vágyakoznak... Ezzel szemben a férfiak, akik, úgy látszik, egyszerűbbek vagy őszintébbek voltak – minden kétséget kizárólag maguk adták tudtunkra szándékukat: azt sürgették, válasszunk magunknak egy-egy nőt, szálljunk ki a szárazföldre, hogy a lányokat követhessük; gesztusaik semmi kétséget sem hagytak annak a módnak tekintetében, ahogyan majd ismeretséget kell kötnünk hölgyeikkel.

Így hát fel kellett tennem a kérdést: hogyan tarthatok kordában, hogyan foghatok munkára – ilyen látvány kellős közepette – négyszáz fiatal francia tengerészt, aki fél esztendeje nem is látott női lényt? Minden elővigyázatosság ellenére, melyre kényszerültünk, mégis a fedélzetre kúszott egy fiatal lány, sikerült felkapaszkodnia a mellvéden át hajónkra. Az ifjú leányzó itt minden zavar nélkül ledobta mezét, mely eddig borította, s oly módon tűnt elénk, mint Venus a frigiai pásztor előtt. Valóban csodálatos alakja volt. A matrózok s katonák, persze, mind odatolongtak a fedélzet e darabjához: soha még ilyen gyorsasággal nem mentek hajón a kikötés műveletei...”

Tahitit elhagyva a két hajó még keringett kicsit a Csendes-óceánon a legendás „déli kontinenst” keresve, ám hamarosan északnyugat felé fordultak, hogy hazafelé vitorlázzanak. Út közben áthajóztak a Salamon-szigetek között, de az ellenséges bennszülöttek miatt nem kötött ki, Új-Írország szigetén azonban igen, de innen menekülniük kellett, mert a helybéliek megtámadtak a őket. Végül Batáviába jutottak, ahol örömmel fedezték föl a holland gyarmati hatóságok jelenlétét. Innen hajóztak azután haza Franciaországba, teljesítve ezzel küldetésüket. Az út során Bougainville csupán hét embert vesztett a háromszázharmincból, ami akkoriban különleges teljesítmény volt.

A kötet egyébként óriási siker volt. Nem pusztán tudományos értéke – Argentína, Patagónia, Tahiti és Indonézia földrajzának, élővilágának és néprajzának bemutatása – miatt, de főképp azért, mert a szerző földi paradicsomként ábrázolta Tahitit, ahol a bennszülöttek ártatlan és boldog életüket élik, mit sem tudva a civilizáció romlottságáról.

Ahutoru

Ráadásul bizonyítékot is hozott. Vele jött Ahutoru, aki az elméletek után személyes létével igazolta mindazt, amit a nemes vademberről gondolt a kor. (Érdekes azonban, hogy senkinek nem jutott eszébe, vajon miért nem hozott magával Bougainville egy kevésbé szelíd, sőt nagyon is harcias bennszülöttet a Salamon-szigetekről, Új-Írországból vagy Pápua Új-Guinea bármelyik szigetéről, ahol fejvadászok, emberevők és más, kevéssé nemes népek laktak...)

De hát a realitás mégis csak Ahutoru volt, akit szalonokban mutogattak, Denis Diderot is találkozott vele (később könyvet is írt róla), sőt még Versailles-be is elvitték az udvar okulására.

Közben jó kis vita kerekedett Ahutoru körül. Bougainville-t azzal vádolták, hogy elrabolta őt a földi paradicsomból, s elhozta a romlott civilizációba. A bennszülött azonban önként jelentkezett, valószínűleg azért, mert Tahitin rájött Jeanne Barrett titkára, és rögvest bele is habarodott a nőbe. Hogy mi történt és mi nem közöttük, az örökre az ő titkuk marad, de tény, hogy a férfi minden követ megmozgatott, hogy a hajóra szállhasson. A búcsútalálkozás alkalmával maga a tahiti főnök kérte meg Bougainville-t, hogy vigye magával a fiút.

Így aztán a bennszülött elindult Franciaország felé. Utazónk egyébként azt remélte, hogy a fiatalember tolmácsként szolgálhat a későbbiekben, de hamar kiderült, hogy a szigetcsoportok nyelvei túl sokfélék voltak ahhoz, hogy Ahutorunak hasznát vegyék. Franciául sem tanult meg jól, viszont a legénységet lenyűgözte navigációs készségeivel és csillagászati ismereteivel. Bougainville pedig azt tartotta feljegyzésre méltónak, hogy a bennszülött verseket írt az anyanyelvén, hogy hazatérve majd elmesélhesse tapasztalatait a népének.

Ahutoru egyébként jól alkalmazkodott a hajózáshoz, még jobban a párizsi élethez. Rövid idő alatt megértette a pénz mibenlétét, használta az órát és könnyedén eligazodott a városban. Összebarátkozott a kor egyik hírességével, Beatrix de Choiseul-Stainville asszonnyal, aki néhány évvel korábban Madame du Barry-val versengett azon, melyikük lehet XV. Lajos hivatalos szeretője, de akinek szalonjában még most is a legelőkelőbbek fordultak meg. Ahutoru a társaság kedvelt alakja volt, igaz, nem a franciás szellem, inkább a különleges test vonzotta rajongóit. Főleg persze a nőket.

Egy év után Ahutoru megunta a párizsi kalandokat, és jelentkezett Bougainville-nél: juttassa őt haza. A felfedező, korábbi ígéretéhez híven, megszervezte és kifizette a bennszülött útját, így hősünk 1770 tavaszán visszaindult Tahitire.

Sajnos soha nem érkezett meg. Éppen negyed évezrede, 1771. november 6-án elvitte a himlő. Madagaszkár közelében, keresztény szertartás szerint tengerésztemetést kapott. Az egyik hajóstiszt, Roux hadnagy később úgy nyilatkozott: „Halála mindannyiunkat megrázott. Ahutoru jó ember volt.”

A nemtelen vadember

Így ért véget a nemes vadember és a züllött Európa első találkozása. Ám az idilli képet árnyalja egy-két tény, amit a bon sauvage ideológia igyekezett szőnyeg alá söpörni. (Mert az ideológiák nem nagyon szeretik azokat a tényeket, amelyek cáfolják állításaikat...)

Bougainville azonban igazi tudós volt, agy könyvében nemcsak azt írta le, amit látott, hanem azt is, amit Ahutorutól megtudott a nemes vademberek életéről. Ezekből a leírásokból pedig kiderül, hogy Tahiti népe korántsem él olyan bukolikus életet, mint ahogy az Európából látszott. A bennszülött beszámolt a felfedezőnek arról, hogy bár a tahiti lakosok barátságosak, azért időnként háborúkat vívnak egymással vagy a környező szigetek lakóival, a szigeten szigorú kasztrendszer van érvényben, ismerik a rabszolgaságot, sőt az emberáldozatot is.

Szerzőnk, nem kis megdöbbenéssel szavaiban, arról is beszámol, milyen őszinte megvetéssel tekintett Ahutoru az általa alacsonyabb rendűnek gondolt bennszülöttekre, amikor kikötöttek Szamoán.

Egyszóval az ártatlan, békés és boldog vademberről már Rousseau, Diderot és a szentimentális romantika összes többi apologétája tudhatta volna, hogy nem ártatlan, nem békés és nem felhőtlenül boldog. Akár meg is kérdezhették volna tőle.